IMPROVIZÁCIÓ ÉS COACHING - II. Az improvizáció botránya

Az improvizáció jelentése = előre nem látható, váratlan.

Bontásban: im-pro-visus (= nem-előre-látás).

Az im-provizáció az előrelátható, várható ellentéte - pro-videre = előre látni.

Az angolban a provide jelentése = ellát, beszerez, gondoskodik, nyújt, szolgáltat.

A pro-videre-ben, a provide-ban ott van tehát a biztonság eleme, ami a főnévi alakban ugyancsak tisztán megjelenik: provision = ellátás, gondoskodás, intézkedés, szolgáltatás, ellátmány, élelem.

Tehát a pro-vízióban, az előrelátásban a biztonságot találjuk meg.

Hova érkeztünk? - a tervezhetőséghez, az ismételhetőséghez, a szabványhoz, stb. Ahhoz a működéshez, amely nem enged, vagy legalábbis nem akar engedni bizonytalanságot a jövőbeli folyamatokban, a jövőbeli folyamatokra nézve.

Vagyis a tanácsadás különös területére kerültünk. Erről a biztonságról szól minden minőségbiztosítási rendszer, a projekt-menedzsment, a szabványok. Cél a bizonytalan, váratlan elemek előzetes kiküszöbölése az által, hogy a pontosan szabályozott folyamat-lépések megtervezése és megvalósítása révén és által nem hagyunk esélyt a véletlennek, a váratlannak. Vagyis: BIZTOSRA MEGYÜNK.

Az improvizáció azért botrányos, mert  az im- fosztóképző nyomán elveszítünk - pontosabban elveszíteni vélünk - minden biztonságot: nem tudjuk, mi következik. Az ellenőrizhetetlen, a véletlen, a kiszámíthatatlan felségterületére lépve oda a magabiztosságunk! Ez megengedhetetlen.

Megengedhetetlen?

Kérdés, kinek, milyen esetben.

Az kiszámíthatatlanság nyomán megélt bizonytalanság valójában a félelem köpönyege. Félni kezdünk attól, hogy itt valami olyan történik, ami felett nincsen ellenőrzésünk. Ha nincs ellenőrzés, nincsen hatalom sem. Ez a botrány, ezt érzi sok ember megengedhetetlennek. Ezért volt botrány a dzseszz is kialakulásának idején és lényegében mind a mai napig.

De nézzük tovább, mit mondanak nekünk a szavak!

Az im- képző révén beleestünk a bizonytalan, a véletlen világába - tegyük hozzá: a jobb félteke hatáskörébe, az irracionális rendszer és folyamatok "áttekinthetetlenségébe", előre nem láthatóságába, bizonytalanságába.

Ha most megfutamodunk, és kiakolbólítjuk az improvizációt, ezt veszítjük el: improve = javít, bővít, gazdagít, finomít. Mert ez is benne van az improvizációban (igazából pont ez van benne!): a javítás lehetősége, a bővítésé, a gazdagításé, a finomításé.

Ez a számunkra most azt jelenti, hogy az improvizáció új minőséget hoz létre!!!, szemben a szabvány, a minőségbiztosított folyamatok előre-láthatóságával, biztonságával.

Fontos! Ez nem azonos azzal, hogy a szabvány eleve rossz lenne, bezzeg az improvizáció meg jó! (De nem is fordítva!) Másra jó az egyik, és másra a másik!

Itt tér vissza az integráció gondolata. Az integrált coach a tudás-alapú bizalmat - ez felel meg a projekt-szemléletnek - integrálta az élettörténeti gyökerű bizalommal - ez pedig a rugalmasság, improvizáció szemléletének -, és képes a kettőt ötvözni előítélet nélkül: ez a profi coach! (Remélem, látszik, hogy már régen nem csak a coachingról beszélünk!)

Tovább!

Az improvizáció az improve révén új minőséget hoz létre. Ennek fosztóképző nélküli alakja a prove = próbál, érvényesít, bizonyít.

Vagyis a képző itt nem ellentétet hoz létre, hanem az új minőséghez való jutás útját magyarázza: kísérletezés révén juttat érvényre. Tehát nem kész klisék, receptek alapján dolgozik, hanem enged a véletlennek: hozzon létre az új rendet, megoldás, új minőséget!

A prove az angolban visszamegy a proud – büszke – szóra, ami óangol alakjában – prud, prute – azt jelenti: kitűnő, fényes ÉS arrogáns, dölyfös, gőgös, fennhéjázó.

Felismerhetjük e szavakban a brutális szó elő-alakját is.

Mire lehet büszke az improvizáló? Arra, hogy bátor volt, vakmerő, vállalta a kockázatot, az esetleges bukást, valami olyat tett, amit előtte még soha senki, ráadásul valószínűleg ő sem tudja megismételni soha többé (talán nem is akarja, mert abból indul ki, hogy a világ változékony, stb.).

Itt találtuk meg a botrány(osság) gyökerét. Az improvizáció valami magasztos maggal rendelkezik, amely révén fényhez, megvilágosodáshoz, kitűnőséghez juthatunk, következményes büszkeségünk azonban könnyen átcsaphat dölyfösségbe, fennhéjázásba, azaz nagyképűségbe. Avagy büszkeségünket ért(elmez)hetik nagypofájúságként is, mondjuk, azok, akiknek ez az egész improvizációs holmi a bizonytalanság, zűrzavar megtestesülése - és máris kész a konfliktus.

Az óangol prud, prute mindenesetre egyszerre jelent valami fennköltet, jót és valami alpárit, rosszat. Nehéz meghallani a különbséget, nehéz megtalálni, mettől-meddig emez, és honnantól amaz... Nehéz megtalálni, hol a határ.

Latin-angol vonalon haladtunk, nézzük, mi a helyzet a magyarban, mi van a rögtönzéssel.

A szó jelentése az azonnalhoz közeli, vagyis a rögtönző ember nem az időhöz, hanem a pillanathoz - az időtlen pillanathoz - igazítja tevékenységét. Amit a pillanat diktál - ez egyetlen vezérlő elve. Semmi tervszerűség, semmi kiszámíthatóság, semmi jövőbe vetett figyelem! Figyelmetlenség = fegyelmezetlenség. A veszélyérzet lényege: ad hoc, véletlenszerű, kiszámíthatatlan - vagyis ugyanott vagyunk, mint az angolban.

A RöG-tönzés során a RöG-tönző szakít RöG-höz-kötöttségével, kötöttségeitől el-RúG-ja magát, fel-RúGja a szabályokat és a szabványokat, azokkal RuGalmasan szakít!

Ez egy biztonságra, megelőzésre, ismételhetőségre, szabványra kiélezett - bal agyféltekés - értékrend számára megengedhetetlen. Az ilyen értékrenddel rendelkező személyiség - akinek élettörténeti eredetű biztonságérzete nem kellőképpen erős - úgy érezheti, hogy a RöG-tönző el-RuG-aszkodott a valóságtól; persze attól a valamitől, amit ő valóságként érzékel.

Az MBTI-ban itt a két észlelési (ellen-) pólus nyilvánvalóan megmutatkozik: a rögtönző, improvizáló vezető, coach, zenész, szükségszerűen iNtuitív, aki egyértelmű, másodpercre RöG-zített feltételek nélkül - tulajdonképpen bizonytalanságban - is jól és biztonságban tudja érezni magát. Szemben az S-es, szenzitív alkattal, aki a biztonságot nem egészben (élettörténetileg, egészlegesen), hanem csak lépésről-lépésre és a lépések meghatározott egymáshoz-kapcsoltságában tudja megtalálni.

Összefoglalva tehát: kétélű dolog - az improvizáció a maga váratlanságában, előre nem látható voltában javít, új dolgot, minőséget hoz, eredményez, nyújt valamit, gondoskodik, ellát (élelemmel, valami olyannal, amire szükségünk van, amire éhesek vagyunk, amire fáj a fogunk), de benne van a gőg, az arrogancia, a "brutalitás" lehetősége, veszélye is.

Itt megfogható az improvizációval kapcsolatos megítélés kettőssége is: nem bízok semmit a véletlenre, legyen a folyamat újra és újra ismételhető, vagyis eljutottunk a szabványosítás belső motivációjához: biztonságban lenni e lehetséges negatív következményektől akár annak árán is, hogy elveszítjük az improvizáció rugalmasságát, azt az új és alkalmazkodó – ezért hatékony minőséget, amit az improvizáció tartogat nekünk.

Az improvizáció azonban – ezt már láttuk – előzetes tudás nélkül tényleg veszélyes lehet (ártatlan változata a macskazene). A síelő nem tudja eljátszani, hogy nem tud síelni, ha nem tud síelni! Csak akkor tudja az ügyetlent adni, ha tud síelni.

Megfelelő skála-tudás nélkül bajos könnyedén játszani a billentyűkön!

Most akkor legyen a folyamat ismételhető vagy hagyjuk szabadon a teret az improvizációnak?

Ki szavaz az egyik mellett a lehetőségekkel érvelve, és ki a másik mellett a veszélyeket kihangsúlyozva?

Ez egyrészt személyiség-, másrészt felkészültségi kérdés.

Harmadrészt - mégis első helyen - integráltság kérdése!

De erről már legközelebb
(Legegyszerűbben úgy tudsz megjegyzést írni, ha itt, szinte EZ ALATT a megjegyzés szóra kattintasz.)