Újabb kétperces - sétáló - "Zseb-coaching"

Szélesebb családom egy nagyobbacska serdülő leány tagjával sétálunk a fasorban a romtemplom felé

azzal az ürüggyel, hogy sétáltatjuk a kutyákat. Épp csak betettük magunk mögött a kertajtót, már mondja is.

- Olyan furcsán érzem magam mostanában. Nem rossz, inkább szokatlan. És nyugtalanító. De nem rossz. Tök furcsa.

- Ühüm.

Gyakran sétáltatunk együtt ebeket. Nem számítottam ilyen nyitásra, de azonnal bekapcsol bennem a figyelő üzemmód.

- Csak úgy vagyok, van, hogy csak ülök, és gondolkozom. Alig nézek filmeket, nem is olvasok ilyenkor - ez rám egyáltalán nem jellemző.

- Ühüm.

Még az indulás lendületében vagyunk, igyekszem lassítani a tempót, teljes jelenlétben lépdelek. Már hallom és érzem, ahogy ropog a talpunk alatt a kavics.

- Szóval tök jó, csak nem értem. És én azt nem szeretem, amikor nem értem, mi van. Ez az egészben a nyugtalanító.

- Ühüm.

- Beszélek erről a barátnőimnek is, hátha ők tudnak segíteni, és megmondják, mi van. De nem jutok előbbre velük sem.

- Akkor most ezt hasonló okból mondtad el nekem? Hátha majd megmondom, mi ez?

- Hát, igen. Hátha te tudsz valamit mondani.

- Értem. És mit tapasztalsz még?

A lépésünk lassul, de a kérdésre a leány egészen belendül.

- Például nem szeretek hazamenni. Vagyis inkább nem. Hanem, hogy hazaérek, és már mennék is vissza a suliba. Hát ilyen nem volt még sose. Otthon nem tudok mit kezdeni magammal. Nincs semmi baj otthon, nem arról van szó. Csak ülök, és gondolkodom.

- Min gondolkodsz?

- Nem tudom. Mindenféléről. Hogy mi van, azt próbálom kitalálni, de nem jutok semmire.

- Értem. És mióta van ez veled?

- Egy hete.

- Egy hete?

- Vagy kicsit több. Tíz napja. Két hete.

- Mi történt akkor?

- Semmi. Nem tudom. Semmi különös.

- Értem. Az előbb azt mondtad, ahogy hazaérsz, már mennél is vissza suliba, és ez szokatlan. Miért akarsz visszamenni máris?

- Nem tudom.

- Mi van a suliban, ami ennyire vonz?

- Hát, a barátok, barátnők. De ők az előtt is voltak.

Már egészen lassan lépdelünk, meg-megállunk, szembefordulva úgy beszélgetünk.

- Oké. Figyelj. Biztos fel tudod idézni, milyen volt, mondjuk, egy hónapja. Vagy régebben, még a tavaszi iskola-időben. Megy?

- Ühüm.

- Jó. Akkor most hasonlítsd össze: mi más most, mint korábban volt?

Csönd, csak a kavicsok ropognak lassan.

- Hát, izé, hehe... a... aaaa Peti.

- Peti?

- Igen. A Peti. Jé. Hehe. Ez gyorsabb volt, mint gondoltam.

És nevet felszabadultan. Nézem a leányt, szemlátomást kinyílik, még jobban megszépül az arca. Valami szétárad rajta, valami, aminek most ki nem mondanám a nevét, de titkon engem is megörvendeztet. Ez az én busás fizetségem ezért a coachingért; micsoda megtiszteltetés, gondolom.

- Ez az? Megvan? Ezt akartad tudni? - kérdezem még azért, mert a dolgokat le kell zárni, a kereteket meg kell tartani, hogy aztán én is megint engedjem a figyelmemet kószálni a kutyákkal együtt a kora őszi, borongós napnyugtában.

- Igen. Hehe, ja. Ez az.

Látom, hogy tényleg nincs más, a gondolatai messze járnak, arcán áradó mosoly.

Közben megfordultunk, lassan hazafelé tartunk, végül is ez csak egy gyors kutyasétáltatás volt. Szólok az ebeknek.

---

És hogy miért "Zsebkócsing"? Mert - ahogy az előző bejegyzés kétpercese során - itt sincs kimondva, hogy akkor ez egy kócsing. Csak az eszköztárát használom, a pillanat hozta.

És annak szintén nagyon örülök, hogy nem mentem bele "szokvány beszélgetésbe", nem találgattam, nem adtam tanácsot az "öregek bölcsességéből". Így válik erőtelivé az egész folyamat.

Coaching - 2, azaz kettő percben

Kolléganőmmel képzési franchise Kézikönyvet írunk - a téma: csoportok, csoportvezetés, csoporthatékonyság. Már megvannak a határidők, a fejezetek, a szerkezet, a cél, a keretek. Történeti bevezetés, elméleti nagy-fejezet, gyakorlati nagy-fejezet. Indul az érdemi alkotó-munka, Skype-on egyeztetünk. Az elméleti szakaszt nagyobb részt ő írja. Szépen illesztjük össze a gondolatainkat, alakul az ív, tisztul, melyikünknek mi a feladata, megállapodunk a kapcsolattartás módjában, és így tovább.

Egyszer csak megakad az olajozott folyamat, Kolléganőm hangja "gondterhelt" színezetet kap: lelassul, tétovább szófűzés jellemzi, mélyül, halkul, "súlyosabbá válik" = veszít könnyedségéből.

Azonnal kapcsolok, hiszen Skype-olunk; gyakran coachingolok ezen a csatornán, ki vagyok élezve a hang változásaira. Mire a problémát megfogalmazza, már átkapcsoltam "Coaching üzemmód"-ba.

Következzék innen a két perces Coaching párbeszéd.

- Csak azt nem tudom, Karcsi, hogyan viszonyuljak... szóval, hogy milyen legyen a stílusa annak, amit írok.

- Mire gondolsz?

- Szóval, hogy hogyan viszonyuljak, tehát hogy... na: mennyire legyek személyes, mennyire vihetem bele magamat abba, amit írok, vagy mennyire legyek kívülálló?

- Kívülálló?

- Igen, úgy értem, távolságtartó. Mennyire legyek távolságtartó, hiszen komoly témáról van szó. Ez egy Kézikönyv, végül is. Személyes vagy hivatalos. Tehát ez mégiscsak egy Tanulmány. Szikár, szigorú leírás legyen, vagy inkább személyes hangvételű? De akkor mi lesz a tudományossággal, vagy hogy is mondjam?

- Értem. Hadd kérdezzek valamit! Amikor csoportozol, TE, csoportvezetőként, hogyan szoktál működni?

(A válasz hirtelen energia-telítettebbé válik, a csoportvezetés élménye-emléke szabadon áramlik, Kolléganőm hangja azonnal a gyakorlott csoportvezető magabiztosságával csendül:)

- Ó, hát több szinten! Először is jelen vagyok, ugye, a magam személyiségével, hogy' is tudnám magam kikapcsolni! Ugyanakkor ott van bennem az a cél is, amit el akarok érni. És persze a szakmai tudatosság, ami minden szabadságom mellett kézben tartja magát a folyamatot! A jelenlévőkre való figyelem szintje! És még van egy szint, nem is szint, inkább az is figyelem, csak olyan inkább, ami... nem is tudom... úgy összehangolja a... szinteket!

- Tehát akkor több szinten is jelen vagy, miközben csoportot vezetsz, és van még egy tudatosságod, ami a szinteket összehangolja.

- Igen!

- Ühüm. És lehetségesnek tartod, hogy e tekintetben éppen úgy írd a Tanulmányt a csoportvezetésről, mint ahogyan csoportot vezetsz?

(Pár másodpercnyi néma csönd. Aztán kuncogás.)

- Hát... Igen. Ez jó kérdés. Ez jó kérdés!

(Növekvő energia, erősödő kuncogás, majd feltörő nevetés.)

- Igen! Lehetséges. Hát, ja, szóval... akkor... ezzel meg is volnánk!! Akkor tehát így! Jó! JÓ! Akkor ezt... akkor ezt meg is beszéltük!!!

(Nevetés, felszabadult, szabadon áradó hang, megkönnyebbülés, a rátalálás öröme; "heuréka, megtaláltam"!)

A párbeszéd legföljebb két percig tartott, Kolléganőm - és a folyamat - átmeneti elakadása feloldódott. Még egyszer átbeszéltük az ütemezést, rögzítettük a következő egyeztetés időpontját, összefoglaltuk a megállapodásunkat, és jó étvágyat kívántunk egymásnak.

* * *

Egy ilyen "super-brief coaching" hatalmas sikerélmény mindkét Félnek!

Minden Coaching után feltesszük a kérdést: mit tanultál, mit viszel magaddal, mit fogsz csinálni...? - érdemes ezt a kérdést nem csak a Coachee-nak, hanem a Coach-nak önmagának is feltenni.

Itt én most csak a magamnak feltett Mit tanultál? kérdésre adott válaszomat írom le:

1. Megerősítést kaptam arról, mennyivel nagyobb energia, mennyivel örömtelibb és jobb megoldás, ha nem tanácsot adok, hanem a megoldást rábízom a Coachee-ra, és "csak" ebben a megtalálásban támogatom őt!
2. És megerősítést kaptam arról, hogy nemcsak a Coachee számára, hanem nekem is sokkal jobb, teljesebb érzés, nagyobb energia, ha "nem én dolgozom", hanem meghagyom neki a felfedezés örömét

 (Erről a hatásról a blog Sétáló-coaching oldalán írtam részletesen; ha még nem olvastad, kattints ide!).

JÖN! Rugalmasság, rögtönzés, improvizáció

Kedves Látogatóim, két nap pihenőt be kell iktassak (az egyik már el is telt), egyéb munka hív el a blogtól.
Reményeim szerint szerdán megjelenik az improvizáció-bejegyzés.
Legyetek türelemmel, és akkor addig is hallgassátok ezt a türelemről és az időről (vajon hogy' függ össze rugalmasság és türelem?),

ezt pedig - egy energikusabb keretben - mint a páros, kapcsolati improvizáció szép példáját - Chaplin mellett egy másik druszámtól - Binder Károlytól és Pozsár Mátétól (ki mit gondol, mi ez: coaching, szupervízió, tréning, esetmegbeszélés, beszélgetés, szakmai vita, páros meditáció, rögtönzések színháza /dráma/ vagy egyéb?).

Akkor szerdán, estefelé!
(Legegyszerűbben úgy tudsz megjegyzést írni, ha itt, szinte EZ ALATT a megjegyzés szóra kattintasz.)

A víz azért inkább mégiscsak nedves

Ez most se nem a kötelességem, sem nem a tervem, ma reggel azonban végre fel tudtam kelni időben, és meditáltam.
Az ember - vagyis én - nem azért meditál, hogy valamire rájöjjön, melléktermékként mégis nagyon sok mindenre rájövök az elcsöndesülés felé vezető úton (lehet mondani: addig is, míg elcsöndesülök).
Most az világosodott meg többek között, mi a féjszbúk, legalábbis én hogy' vagyok vele.

1. szeretünk vagy szeretnénk levelet kapni. A FB egy hatalmas, igen szeldelt, irdalt, kacskaringós vonalakkal formált asztal, amin az embernek van egy körülbelüli helye, ahová mások a neki szánt leveleket le-lepotyogtatják. Írnak nekem levelet, és potty, az én kis területemre. Én meg, ha levelet akarok kapni, akárhol is vagyok, onnan odamegyek az asztalhoz, megkeresem a levelem, megnézem, ki és mit írt. (Aztán vannak még olyan levelek is, amiket mindenkinek dobnak, meg olyanok, amiket ugyan csak egy vagy néhány embernek, mégis többen olvassák.)
Tehát: nem a levél jön az én házamba, nem a postás hozza, hanem, ha levelet akarok kapni, én megyek valahová, ahová a levelet nekem küldték.
Postafiók, mondjuk.

2. Rövidek a levelek. Vicces, poénos, tréfás, sűrített, gyors, frappáns, stb., odavetett gyors-levelek, elejtett félmondatok. Figyu, muti, tök jó, köszi, lécci, azta, ne má. Inkább mutatok valamit valahonnan, mint írnék én valamit Neked. Pörög, forog, változik, színes, kavalkád, kaleidoszkóp, tiszta izgalmas, én is felveszem az ütemet (talán pontosabb, ha azt mondom, igyekszem). Mi hiányzik mégis?
A személyesség, mondjuk.

3. Persze, hogy. Hiszen ez egy közösségi hálózat, a hálózatok minden jellegzetességével.
Igen, munkaként mi is csináljuk, ha nem is ilyen nagyban, szociometriát készítünk egy szervezeti csoportról, felvázoljuk a kapcsolati térképet, összehasonlítjuk a hivatalos hierarchikus viszonyokkal, és kezdődhet a szervezetfejlesztés.
Igen, ez utóbbi azonban valamilyen céllal létrejött szervezet rendszerében történik, ahol működést javítunk, hatékonyságot vizsgálunk és növelünk, stb.
A FB viszont elvileg spontán és/vagy érzelmi alapú emberi kapcsolatok tere volna.
És tényleg csak ehhez képest ad hiányérzetet, hogy ott a terjedelmi, tartalmi, érzelmi öncenzúra, az óvatosság, a félsz - kacagós, vidám, nevetős - esetleg műsírós - álarcokkal tarka farsangi sokadalomban.

Olyan asztal, amin nem ételek vannak, csak receptek, esetleg itt só, ott fehérje, amott szén, c-vitamin, az ételek alapanyagainak molekuláit ábrázoló kémiai képletek.

Mondjuk, mintha vízmolekulákat kapnék a kezembe, tapogatnám, ahá, mondanám, víz, és közben
nem érezném, hogy nedves.
Nem anyag, csak szerkezet.


Azért a FB is jó, használom is, kapcsolattartásra óriási, elmélyülésre kevéssé. Így aztán többet időzöm a naplómnál.
Mondjuk, ahelyett, hogy keresgélem a levélkéimet a hatalmas asztalon, a figyelmem persze 1000 felé, inkább ülök a blogomon, mint egy személyre szabott, jó kis házban, az asztalon finomságok, várom a postást személyes levelekkel, meg várt és váratlan betoppanókat, akikkel lehet egy jót beszélgetni.

Vendégváró és vendéglátó lelkesültséggel vagyok a világban (és azért a levélkéknek is nagyon tudok örülni...).
(Legegyszerűbben úgy tudsz megjegyzést írni, ha itt, szinte EZ ALATT a megjegyzés szóra kattintasz.)

Én Istenem, Jóistenem...

Ez nem Aszófő, de majdnem

Hú, ez aztán csúszós nap volt!
Tegnap késő éjjel értem vissza Aszófőről Budára, még elvánszorogtam az éjjel-nappaliba, ittam egy jó hideg Staroprament, aztán eldőltem, mint egy zsák.
Reggel lenyomtam az ébresztőt, engem meg azonmód újra el is nyomott az álom, épp, hogy (f)elkészültem a 9-es coachingra.
Nem tudom, attól-e, hogy - miután elaludtam - nem került sor szokásos reggeli meditációmra, mindenesetre az egész napom szétesett.
A kilences kócsing kereteit képtelen voltam tartani, jó fél órát csúsztunk, igaz, meditálni tanítottam Kliensemet, végül is belefért, hogy "műsoridőn kívül" (ez a meditáció vezetőknek külön idevágó téma, lesz még róla szó, sok is, mert nagyon fontos); másrészt második Ügyfelem még éjjel sms-ben lemondta a találkozót, keletkezett egy "lyukasórám" (ez úton üdvözlöm Jakab és Kristóf nevű olvasóimat!).

Utána egy újabb counselling következett, ezzel megint csúsztam, már nem olyan sokat, de a halálom, mikor keret-problémáim támadnak.
Aztán egy találkozó egy régi barát-ügyféllel, csőd, tönkrement az ember, ház is oda, rettenet, itt is csúsztam, és ez ment egész nap.

Síkos nap volt a mai. De végül mégis, ez is jó lett!!!
Már a következő bejegyzésre készülve elég sok zenét hallgattam, aztán a Mohában ittam egy Unikumot, utána meg már itt egy sört. A zongorista épp abbahagyta, és én  rákéredzkedtem a zongoraszékre, játszottam egy kicsit. Jó is volt, rossz is. Jó, mert jó, rossz, mert olyanok voltak ennyi kihagyás után az ujjaim, mint az aprófa. Mindegy.

Aztán láttam, mennyien látogattak megint a blogra, és, íme, itt az első Rendszeres olvasó Tag is.

Szia, Misiiiii! De jó látni Téged, még ha ilyen kicsiben is :-)

(Misivel még a - leánykori nevén - Westelnél dolgoztunk együtt és barátkoztunk össze.) Érdekes, most, ahogy felbukkanásod nyomán felbukkannak az emlékek, úgy rémlik, ennyi év távolából a Westel némely vonatkozásban kicsit olyan, mint a katonaság volt. Mit gondolsz?

- - - - - -

Holnapra van egy kötelességem és egy tervem.
Előbbi, hogy elmagyarázzam, mivégre a síelős kép a mai TITOK-bejegyzésben.
Utóbbi a zenéléssel van kapcsolatban, e vonatkozásban (is) mondható, hogy a mai napom kerek.
Annyit már most is mondhatok: a síelés és a zongorázás (tágabban: a zene) összefügg.

Most pedig megyek aludni, mert:

... lecsukódik már a szemem...
(Legegyszerűbben úgy tudsz megjegyzést írni, ha itt, szinte EZ ALATT a megjegyzés szóra kattintasz.)

L PK K, a napút-blogger

Na, én aztán várhatok, hogy bárki hozzászóljon itt a blogomhoz, ha csak kifejezetten meg nem kérem Attilát vagy Évát, hogy ugyan, teszteljék már a rendszert. És akkor persze meg is köszönöm, hogy megjegyzést tettek, ez viszont már egy másik történet, nem örömbeszélgetés.
Na, de honnan veszem én, hogy az általam kezdeményezett beszélgetés bárkinek is öröm lesz majd?
Más a coaching: ott engem kérnek föl, hogy beszélgessünk, és én - coachként - arról kezeskedem, hogy öröm lesz az együttműködés - vagyis mi történik? Dol-go-zom. De én itt nem dolgozni akarok, hanem beszélgetni. Lazán, könnyedén.
Viszont kivel? (Persze bárkivel, ezért is engedélyeztem a szerkesztőfelületen, hogy bejelentkezés nélkül, akár névtelenül is hozzászólhass, ha akarsz. Azért, kérlek, ha megjegyzést fűzöl, mégis inkább jelentkezz be, úgy az igazi.. Hadd lássuk egymás arcát, mint a kócsingban, nem, mint a pszichoanalízisben... Amíg meg nem gondolom magam...) Szóval, kivel? A Kollégámmal? A nővéremmel? Hát, ez hülyeség, kérem. Velük beszélgetek amúgy is. Noooormális?!
Ezért én, Ludvigh PK Károly, azaz Ludvigh Profi Kócs (és Nem Kós, az más, ő építész, mint a nővérem, csak már nem él, mint a nővérem /hú, ez megy morbidba, abbahagyom/) Károly, aki vagyok, a következőket határozom el.

1. Innentől hagyok mindenféle tematika-központúságot, és azt írom, ami kikívánkozik belőlem.
2. Nem azért írok, hogy bárki hozzászóljon, hanem csak a magam örömére - mint Barna barátom van a vicceivel (ezt a másik blogomon írom meg, itt: /helyben/ fut-turista). Ebből máris következik:
3. Felújítom a fut-turista blogomat, amit jó pár éve indítottam, aztán el is veszítettem szem elől, de most újra megtaláltam (már be is tettem ide jobbra, állandó linknek).
4. Ezt a blogot, a ProfiCoachingot - esetleg, de ez még nem biztos - felújítom, mert nem tetszik feltétel nélkül; - talán átteszem egy másik sablonba. Viszont alighanem
5. indítok még egy blogot, annak meg az lesz a neve, hogy Örök jelen (majd a névben: orokjelen. A háló elsilányítja a magánhangzóinkat, ezt nem nagyon szeretem). Majd később - még nem tudom, melyik blogomon - elmondom, miért.
6. Ezzel lesz már három blogom, zsugázok majd velük, esetleg felveszek melléjük még pár lapot, lesz egy pakli blogom, és nagy blogger leszek, lehet, ebből fogok élni. Én leszek a világ legnagyob napút-bloggere!

És ez így is lesz! Honnan tudom? Onnan, hogy ebben a pillanatban, itt, ahol írom ezt a bejegyzést, a terasz előtt, a földön egy óriási árnyék suhant el némán és lenyűgözően. A fejem fölött egy hatalmas ölyv kering. Alulról a szárny-rajzolata ráadásul igen hasonlít a karvalyéhoz.
És én ezt jó jelnek veszem, amiért is - aki bújt, bújt, aki nem, nem - megyek.











(Legegyszerűbben úgy tudsz megjegyzést írni, ha itt, szinte EZ ALATT a megjegyzés szóra kattintasz.)