Szélesebb családom egy nagyobbacska serdülő leány tagjával sétálunk a fasorban a romtemplom felé
- Olyan furcsán érzem magam mostanában. Nem rossz, inkább szokatlan. És nyugtalanító. De nem rossz. Tök furcsa.
- Ühüm.
Gyakran sétáltatunk együtt ebeket. Nem számítottam ilyen nyitásra, de azonnal bekapcsol bennem a figyelő üzemmód.
- Csak úgy vagyok, van, hogy csak ülök, és gondolkozom. Alig nézek filmeket, nem is olvasok ilyenkor - ez rám egyáltalán nem jellemző.
- Ühüm.
Még az indulás lendületében vagyunk, igyekszem lassítani a tempót, teljes jelenlétben lépdelek. Már hallom és érzem, ahogy ropog a talpunk alatt a kavics.
- Szóval tök jó, csak nem értem. És én azt nem szeretem, amikor nem értem, mi van. Ez az egészben a nyugtalanító.
- Ühüm.
- Beszélek erről a barátnőimnek is, hátha ők tudnak segíteni, és megmondják, mi van. De nem jutok előbbre velük sem.
- Akkor most ezt hasonló okból mondtad el nekem? Hátha majd megmondom, mi ez?
- Hát, igen. Hátha te tudsz valamit mondani.
- Értem. És mit tapasztalsz még?
A lépésünk lassul, de a kérdésre a leány egészen belendül.
- Például nem szeretek hazamenni. Vagyis inkább nem. Hanem, hogy hazaérek, és már mennék is vissza a suliba. Hát ilyen nem volt még sose. Otthon nem tudok mit kezdeni magammal. Nincs semmi baj otthon, nem arról van szó. Csak ülök, és gondolkodom.
- Min gondolkodsz?
- Nem tudom. Mindenféléről. Hogy mi van, azt próbálom kitalálni, de nem jutok semmire.
- Értem. És mióta van ez veled?
- Egy hete.
- Egy hete?
- Vagy kicsit több. Tíz napja. Két hete.
- Mi történt akkor?
- Semmi. Nem tudom. Semmi különös.
- Értem. Az előbb azt mondtad, ahogy hazaérsz, már mennél is vissza suliba, és ez szokatlan. Miért akarsz visszamenni máris?
- Nem tudom.
- Mi van a suliban, ami ennyire vonz?
- Hát, a barátok, barátnők. De ők az előtt is voltak.
Már egészen lassan lépdelünk, meg-megállunk, szembefordulva úgy beszélgetünk.
- Oké. Figyelj. Biztos fel tudod idézni, milyen volt, mondjuk, egy hónapja. Vagy régebben, még a tavaszi iskola-időben. Megy?
- Ühüm.
- Jó. Akkor most hasonlítsd össze: mi más most, mint korábban volt?
Csönd, csak a kavicsok ropognak lassan.
- Hát, izé, hehe... a... aaaa Peti.
- Peti?
- Igen. A Peti. Jé. Hehe. Ez gyorsabb volt, mint gondoltam.
És nevet felszabadultan. Nézem a leányt, szemlátomást kinyílik, még jobban megszépül az arca. Valami szétárad rajta, valami, aminek most ki nem mondanám a nevét, de titkon engem is megörvendeztet. Ez az én busás fizetségem ezért a coachingért; micsoda megtiszteltetés, gondolom.
- Ez az? Megvan? Ezt akartad tudni? - kérdezem még azért, mert a dolgokat le kell zárni, a kereteket meg kell tartani, hogy aztán én is megint engedjem a figyelmemet kószálni a kutyákkal együtt a kora őszi, borongós napnyugtában.
- Igen. Hehe, ja. Ez az.
Látom, hogy tényleg nincs más, a gondolatai messze járnak, arcán áradó mosoly.
Közben megfordultunk, lassan hazafelé tartunk, végül is ez csak egy gyors kutyasétáltatás volt. Szólok az ebeknek.
---
És hogy miért "Zsebkócsing"? Mert - ahogy az előző bejegyzés kétpercese során - itt sincs kimondva, hogy akkor ez egy kócsing. Csak az eszköztárát használom, a pillanat hozta.
És annak szintén nagyon örülök, hogy nem mentem bele "szokvány beszélgetésbe", nem találgattam, nem adtam tanácsot az "öregek bölcsességéből". Így válik erőtelivé az egész folyamat.
