Elmondom, mit tanultam a házunk falánál terebélyesedő fügebokortól.
Várakoznak valóban. A sok között van, mondjuk, 20, láthatóan a többinél nagyobb: duzzadtabbak, érettebbek, nyers zöldjük színesedőben. Arra számítanék, hogy egyszerre beérik így vagy két kiló, de nem.
A 20 közül kiválasztódik egy, az nekiindul, egyre nagyobb lesz, puhább, pirospozsgásabb, végül leszakítom, mert megérett. Akkor nekiindul egy következő, de csak egy, a többi meg "vár", míg emez szüretelhető. És így tovább.
Mikor ez a húszas csapat "végzett", nekiduzzad újabb néhány, akkor azok kezdik, hogy egyenként megérjenek.
Nincs tolongás, lökdösődés, hagyják, hogy a másik megkapjon mindent a bokortól, s mikor kifejlődik, sorra kerül a következő.
Mit tanultam tehát?
Türelmet, belátást, előzékenységet, nagyvonalúságot. Lehet hagyni, hogy most nem én vagyok a középpontban. Lehet figyelni arra, hogy életadó bokrom - szervezetem - milyen erőforrásokkal rendelkezik, és figyelembe vehetem, hogy a szűkös erőforrások tervezett, beosztó - "priorizáló" - felhasználást tehetnek szükségessé és ész-szerűvé.
Gyanítom, hogy ha a 20-30-40-akárhány füge teljesen egyszerre állna neki megérni, az "anyaszervezeti bokor" látná kárát azzal, hogy kifáradna, ami, persze, következményesen minden egyedre kedvezőtlenül hatna: sok szék közt a pad alá - egyik sem lenne képes teljesen beérni, és a belső versengő kapcsolatrendszer semmiképpen sem válhatna gyümölcsözővé.
Erkölcsi és szervezet-fejlesztési tanításként is értelmezhetem azt, amit tapasztaltam.
Nehéz volna persze ebből mindjárt egy-az-egyben megfeleltetést létrehozni fügeérés és szervezet-fejlesztés között.
De metaforának biztosan jó a "füge-modell", amely tudati szinten lehet hatékony: elfogadni ezt a hozzáállást, azt, hogy ha ezzel a szemlélettel mutatsz fügét, akkor valójában - jó - példát mutatsz: hogyan lehet lépésről-lépésre, tudatosan, körültekintően, a vágyott végeredményt szem előtt tartva - egyenként és végül mégis mindenki számára - végigjárni az utat.
