Coaching - 2, azaz kettő percben

Kolléganőmmel képzési franchise Kézikönyvet írunk - a téma: csoportok, csoportvezetés, csoporthatékonyság. Már megvannak a határidők, a fejezetek, a szerkezet, a cél, a keretek. Történeti bevezetés, elméleti nagy-fejezet, gyakorlati nagy-fejezet. Indul az érdemi alkotó-munka, Skype-on egyeztetünk. Az elméleti szakaszt nagyobb részt ő írja. Szépen illesztjük össze a gondolatainkat, alakul az ív, tisztul, melyikünknek mi a feladata, megállapodunk a kapcsolattartás módjában, és így tovább.

Egyszer csak megakad az olajozott folyamat, Kolléganőm hangja "gondterhelt" színezetet kap: lelassul, tétovább szófűzés jellemzi, mélyül, halkul, "súlyosabbá válik" = veszít könnyedségéből.

Azonnal kapcsolok, hiszen Skype-olunk; gyakran coachingolok ezen a csatornán, ki vagyok élezve a hang változásaira. Mire a problémát megfogalmazza, már átkapcsoltam "Coaching üzemmód"-ba.

Következzék innen a két perces Coaching párbeszéd.

- Csak azt nem tudom, Karcsi, hogyan viszonyuljak... szóval, hogy milyen legyen a stílusa annak, amit írok.

- Mire gondolsz?

- Szóval, hogy hogyan viszonyuljak, tehát hogy... na: mennyire legyek személyes, mennyire vihetem bele magamat abba, amit írok, vagy mennyire legyek kívülálló?

- Kívülálló?

- Igen, úgy értem, távolságtartó. Mennyire legyek távolságtartó, hiszen komoly témáról van szó. Ez egy Kézikönyv, végül is. Személyes vagy hivatalos. Tehát ez mégiscsak egy Tanulmány. Szikár, szigorú leírás legyen, vagy inkább személyes hangvételű? De akkor mi lesz a tudományossággal, vagy hogy is mondjam?

- Értem. Hadd kérdezzek valamit! Amikor csoportozol, TE, csoportvezetőként, hogyan szoktál működni?

(A válasz hirtelen energia-telítettebbé válik, a csoportvezetés élménye-emléke szabadon áramlik, Kolléganőm hangja azonnal a gyakorlott csoportvezető magabiztosságával csendül:)

- Ó, hát több szinten! Először is jelen vagyok, ugye, a magam személyiségével, hogy' is tudnám magam kikapcsolni! Ugyanakkor ott van bennem az a cél is, amit el akarok érni. És persze a szakmai tudatosság, ami minden szabadságom mellett kézben tartja magát a folyamatot! A jelenlévőkre való figyelem szintje! És még van egy szint, nem is szint, inkább az is figyelem, csak olyan inkább, ami... nem is tudom... úgy összehangolja a... szinteket!

- Tehát akkor több szinten is jelen vagy, miközben csoportot vezetsz, és van még egy tudatosságod, ami a szinteket összehangolja.

- Igen!

- Ühüm. És lehetségesnek tartod, hogy e tekintetben éppen úgy írd a Tanulmányt a csoportvezetésről, mint ahogyan csoportot vezetsz?

(Pár másodpercnyi néma csönd. Aztán kuncogás.)

- Hát... Igen. Ez jó kérdés. Ez jó kérdés!

(Növekvő energia, erősödő kuncogás, majd feltörő nevetés.)

- Igen! Lehetséges. Hát, ja, szóval... akkor... ezzel meg is volnánk!! Akkor tehát így! Jó! JÓ! Akkor ezt... akkor ezt meg is beszéltük!!!

(Nevetés, felszabadult, szabadon áradó hang, megkönnyebbülés, a rátalálás öröme; "heuréka, megtaláltam"!)

A párbeszéd legföljebb két percig tartott, Kolléganőm - és a folyamat - átmeneti elakadása feloldódott. Még egyszer átbeszéltük az ütemezést, rögzítettük a következő egyeztetés időpontját, összefoglaltuk a megállapodásunkat, és jó étvágyat kívántunk egymásnak.

* * *

Egy ilyen "super-brief coaching" hatalmas sikerélmény mindkét Félnek!

Minden Coaching után feltesszük a kérdést: mit tanultál, mit viszel magaddal, mit fogsz csinálni...? - érdemes ezt a kérdést nem csak a Coachee-nak, hanem a Coach-nak önmagának is feltenni.

Itt én most csak a magamnak feltett Mit tanultál? kérdésre adott válaszomat írom le:

1. Megerősítést kaptam arról, mennyivel nagyobb energia, mennyivel örömtelibb és jobb megoldás, ha nem tanácsot adok, hanem a megoldást rábízom a Coachee-ra, és "csak" ebben a megtalálásban támogatom őt!
2. És megerősítést kaptam arról, hogy nemcsak a Coachee számára, hanem nekem is sokkal jobb, teljesebb érzés, nagyobb energia, ha "nem én dolgozom", hanem meghagyom neki a felfedezés örömét

 (Erről a hatásról a blog Sétáló-coaching oldalán írtam részletesen; ha még nem olvastad, kattints ide!).

Kutyakócsing

Minden van, kutya-coaching is, de most nem erről akarok beszélni.

A szomszédban épül a ház, még tavaly szerkezetkész szintig jutottak, most, januárban, a hideg ellenére is dolgoznak, a válaszfalakat húzzák.

Az egyik kutyám olyan fajta, hogy ott szeret lenni, ahol mozgás van. A kőművesek odaát jóravaló, igen kedves népek, szeretik az állatot, reggeliznek, ebédelnek, ami az én "beles" kutyámnak további vonzerő.

Ma reggel is látom, hogy ott döglik az eb a szomszéd majdani bejárata előtti kis teraszon a fűrészporban, odasüt a nap, körülötte sürgés-forgás, minden rendben.

Én meg nem szeretem, ha elkószál, rászólok, hazaparancsolom.

Tétován jön, nem tudom, hol szökik ki, beengedem a kapun, és megkötöm egy kerítésoszlophoz, maradjon csak veszteg. Bosszús vagyok és szigorú.

Megyek vissza a házba, visszafordulok, látom a kutyát, ahogy néz utánam lesunyt fejjel, alulról, kerek, külön remegtetett szemekkel. Van valami a tekintetében.

Bent leülök az asztalhoz, azon jár az eszem, mi van a kutyám tekintetében, egész elmerülök a helyzetben.

Egyszer csak megszólal bennem a kutyám, tisztán hallom a hangját:

"Hát, ez azért nem egy versenyképes ajánlat." Nincs benne harag, sem szemrehányás, csak egyszerű, indulatmentes ténymegállapítás. Sőt, inkább megértés, az alacsonyabb-rendűek esendőségének irányába mutatott együttérzés: "rossz lehet neki".

Hirtelen megvilágosodom. A fűrészporos, napsütötte teraszról, jólelkű, vidám munkásemberek körében töltött szunyókálásból hazahívtam, kikötöttem egy árnyékban meredő kerítéspóznához, és még szigorú is voltam. Ez volt a kutyám tekintetében, ahogy nézett rám lesunyt fejjel, alulról, kerek, külön remegtetett szemekkel.

Namármost.

Én, ugye, azt szeretném, hogyha ez a kutya nem menne máshova, csak otthon tanyázna. De mi az én kínálatom: árnyék, póráz, szigorúság. Tényleg: mi tartaná itt ezt a jámbor ebet, ha egyszer odaát kap simogatást, "szociális hálót", parizert, meleg napsütést és fűrészport.

Néztem a kutyát, megfordult bennem a világ, elengedtem a pórázról, hadd menjen, ha akar. Az is szép, ha délután, mikor a munkások elmentek, visszajön. Persze, hogy visszajön, itt kap vacsorát, de akkor is.

Van-e versenyképes ajánlatom? Ez a nagy kérdés. Vagy csak a kutyahűségre apellálok, gyakorlatilag a lojalitást használom ki saját célokra, ahelyett, hogy építgetném, motiváció nuku.

Sokat tanultam ma reggel.

A kutyakócsing nem úgy alakult, ahogy a nemzetközi irodalomban olvasható, ahol abban segítenek, hogyan érjek el én ezt meg azt a kutyámmal, hanem fordítva.

Az eb kócsingolt engem (Coach the Coach). Ráadásul úgy, hogy semmi különöset nem csinált. Csak eldőlt a napon, élvezte a meleget, aztán meg, mikor hazaparancsoltam és kikötöttem, nézett rám lesunyt fejjel, alulról, kerek, külön remegtetett szemekkel.

Van még mit tanulnom.