Seneca

"Ha az íjász elvéti a célt, magában keresi a hibát. Ha nem találsz célba, az sosem a cél hibája. Jobb célt akarsz? - Legyél jobb Te magad!" (G. Arland)
"Ha nem tudod, melyik kikötőbe vitorlázol, egyik szél sem kedvező." (Seneca)
"Világosan meghatározott célok hiányában mindennapi triviális dolgokat kezdünk furcsa hűséggel elvégezni, míg végül a rabszolgájukká válunk." (R. Heinlein)
"Változtasd meg a világot! Kezdd magaddal!" (Máni)


2013. július 31., szerda

IMPROVIZÁCIÓ ÉS COACHING - I. Keret és integráció

Az improvizáció botránykő.
Mielőtt azonban megalapozom - és egy következő bejegyzésben majd ki is fejtem -, miért, hogyan is alakult ez így, mit is kell ezen érteni, lássunk - mert ezt nem csak hallani érdemes! - egy gyönyörűséges improvizációt a nagymester, Keith Jarrett keze alól!
1.) Figyeljük meg, ahogyan a bal kéz rámenős gyorsasággal kijelöli a szabadság határait! Ebben a szólóban K. J. bal keze végig egyértelmű alapot ad, minden ehhez képest történik a jobb kézben.
A jobb kéz "veszi a lapot", kétszer megmutatja, hogy erre az alapra mit tud ő nyújtani, és mivel a bal kéz nem mutat ellenállást, máris hozzáfog, hogy saját témáját ízekre szedje, százféleképpen felépítse, ezerféleképpen a bal kéz szigorú rendje köré fonja - az egész olyan, mint egy virág és egy méh viszonya. A virág az állandóság, a méh a változás, a mozgás megjelenítője. A bal kéz beindítja a folyamatot, körvonalaz, jelez, aztán befogad, a jobb kéz kérdez, aztán rohamoz, ostromol, foglal, végül visszavonul, s mindketten elcsendesednek.
Az elcsendesülés előtt a jobb kéz témája a darab végén szépségesen visszasiklik, így a tiszta téma keretez.
2.) Már nem először találkozunk itt a blogban a keret szóval, és most ki is emelem, vezessük is be a profi coaching és a rugalmasság vonzáskörébe:
KERET!               
Szükségünk lesz rá, vissza is térünk majd hozzá, hogy a rugalmasság, az improvizáció lehetőségeit megértsük.
Nézzük tovább, nézzük meg újra Keith Jarrettet!

3.) Úristen, mit művel ez az ember a zongorával?! Hát megtermékenyíti (nézd csak meg: 2:10 táján és 2:25-nél is!)!
Ugyanaz a viszonya K. J-nek a zongorával, mint a jobb kezének a bal kezével. A bal kéz és szólama adja a kérlelhetetlen állandóságot, a biztonságot, hogy a jobb kéz szabadon (ez nem jelenti azt, hogy szabálytalanul!!! - erőszak szóba nem jöhet, a jobb kéz, bármilyen szertelennek tűnik is, soha, semmi olyat nem művel, amit a bal kéz ne engedne, sőt, kívánna!) kalandozhasson, lendületes-kacskaringós és pontozott-monoton futamokat hozzon létre elképesztő változatosságban.
Mit mutat meg ez a felvétel? Az improvizáció megtermékenyítő erejét. Az eredmény a teljesség, amit magán a zongoristán figyelhetünk meg: az egész ember egy adta életté válik, maga is hangszerré, mozgássá, zenévé; tiszta transz, extázis, katarzis.

4.) Keith Jarrett szinte iskolafilmen mutatja meg nekünk a zeneművek lényegét: kell egy rögzítés - föld -, és ahhoz képest jöhet a szárnyalás, az elrugaszkodás - sárkány, léggömb, egyéb.
Avagy: kell egy női minőség (bal kéz, zongora), amely jelzi, hogy van, határokat jelöl, hív és befogad. A kettő adja ki a művet.
Bolond ember, aki egyiket fontosabbnak ítéli a másiknál. A mágnes északi pólusa nekem jobban bejön, mint a déli - hogy hangzik? Képtelenül.
Íme, itt egy újabb visszautalás az előző bejegyzésekre: ha nincs INTEGRÁCIÓ, ha a zenész - a coach - nem integrálja ezért-azért elkülönült énrészeit, nem egyesíti magában az önmagában megélt bizalom két forrását (a tudás-alapút és az élettörténeti eredetűt), akkor nem válik profivá, sőt, előítéletei lesznek, pártokhoz csapódik, és utálni fogja a merev, sematikus embereket, illetve, a másik tábor tagjaként, félni fog az improvizációtól.
Másképpen:
Improvizáció nem lehetséges
keretek és integráltság nélkül!

5.) A K. J. tanfilm alapján megállapított tételek máshol is megtalálhatók.
- Szalai István barátommal készítettünk egy időben relaxációs hanganyagokat egy lélektani kórképek orvoslására szánt gyógyszereket gyártó és ezekkel kereskedő vállalat megrendelésére. Több anyagot is készítettünk (Föld és Ég a gyógyszercég részére, Malom és Világ saját stressz-oldás témakörű programjaink támogatására). A magunk tapasztalatai során is kiviláglott, hogy akkor jó a relaxációs zene, ha az egyik kéz - leginkább a bal - adja a biztonságot valamilyen rögzített hang és stabilitást kifejező minőség (hang-mélység, -teltség, stb.) révén, a jobb pedig lehetőséget biztosít a léleknek, hogy talányos útját járja. Emitt a női, anyai minőség a visszatérés, a megkapaszkodás lehetőségével, amott a férfi, apai mozgás (-szabadság) a kalandozáséval, a képzeletével, az utazáséval, a tapasztaláséval.
- Az empátiát a pszichoterápiában és a hétköznapi kommunikációs nevezéktanban is sokszor félreértik: mintha az együttérzés, a beleélés azt jelentené, hogy azonosulok a páciens, a partner, a kliens érzelmeivel, nehézségeivel. Ha így van, az súlyos hiba! Hogy segíthetnék valakinek, akivel - teljes mértékben - azonosultam? Hogy húzhatnám ki a másikat a vízből, ha nekem sincs kapcsolatom a parttal (nincs kötelem, és úszni sem tudok, csak, mivel együtt érzek a másikkal, és is a vízbe vetettem magam). Érdekes paradoxon:

akkor tudok belemenni, ha egy kicsit kívül maradok

Így van ez az improvizációban, a coachingban is: ha igazán kreatív, hatékony akarok lenni, akkor kell egy rögzített rész, ami nem mozdul (ilyen rögzített rész a keret is), ami megtart! Ha a rögzített és a szabad részem integrált, akkor a kívülmaradásom nem idegenít el a helyzettől, hanem segíti, hogy minél erősebben belemenjek. Akkor nincs mitől félnem, ha megélten bennem van a rögzítettség is és az elszabadulás is!

Maguk a hangszerek is leképezik ezt a törvényt.
- Nézzük a szitárt  

vagy messzire származott, egyszerű édes gyermekét, a citerát!

Rögzített, állandó hangok alul, mélyen, melyek folyvást zengenek, mintha azt sugallnák a futkosó magasabbaknak: ti csak menjetek, keressétek a tökéletességet, ha elvesztek, elakadtok, eltévedtek, hozzánk mindig visszatérhettek, tőlünk mindig újra elindulhattok.
Ez a szabály még Lajkó Félix elképesztő improvizációjában is tetten érhető, de vegyük észre: ehhez az "őrült" zenéhez a háttérben egy bőgő és egy kontra is kell, ami a két szólózót földön tartja, hogy az egész "el ne szálljon".

De még a zenekarok is is így épülnek.
- A legegyszerűbb zenekar a pár: egy ütőgardon - mely hang és ritmus - és a csalfa, szédelgő, égbeszálló hangú hegedű. Az alábbi felvételen történetesen a "rögzítő" gardonos tényleg az asszony.

- Vagy egy dzsessz-trió/kvartett: a bőgő a nagy medvemama, a dob összeköt és az időt mutatja, a szaxofon meg meg hadd menjen (a zongora száll is, tart is). Akármilyen free is a jazz, ha van egy jó bőgős, a darab mégsem lesz elszállt!

Akármi is történik, mindig ott a kályha, ahonnan újra el lehet indulni.

- A dobos vagy a csörgős sámán-gyakorlatban a dob vagy a csörgő hangja, illetve monotóniája adja a biztonságos alapot és köteléket, amely birtokában a nem hétköznapi valóságokba tett utazások kockázatmentese(bbe)n megtehetők.

(Ez az egész folyamat nagyon hasonlít a gestalt által megfogalmazott kommunikációs alapdinamikára, de erre majd máskor térünk vissza és ki.)
Bach szabadsága


Ha azt hisszük, hogy a rögtönzés szabadságának érzése újkori jelenség, tévedünk.
A szabadság jelen van Bach legszikárabb, legszigorúbb szervezettségű művében is, ahogyan ő maga fogalmazza meg magáról:



Eddig tulajdonképpen alig írtam valamit az improvizációról.
Bevezetőként inkább azt a körülmény-, illetve követelmény-rendszert mutattam be (keret és integráció), ami az improvizációt egyáltalán lehetővé teszi, akár az improvizáció megvalósításáról, akár annak megértéséről, el- és befogadásáról van szó.

Ezek után felmerül a kérdés: ha ez így lehetséges, ennyire természetes, ennyien követik és élik, ugyan mégis miért lenne botránykő? Mi ezzel a baj?

Erről már legközelebb írok.
Addig is olvasgassátok az előző bejegyzéseket, ha örömötöket lelitek benne, a hét végére pedig várlak Benneteket az új bejegyzéssel, amely választ ad arra a kérdésre, hogy:
mi a baj az improvizációval, ha egyszer semmi baj nincs vele?

Személyesen még csak annyit: ha már a zongorista létről lemaradtam: szeretnék én olyan coach lenni, ahogyan Keith Jarrett zongorázik...
(Legegyszerűbben úgy tudsz megjegyzést írni, ha itt, szinte EZ ALATT a megjegyzés szóra kattintasz.)

2013. július 30., kedd

JÖN! Rugalmasság, rögtönzés, improvizáció

Kedves Látogatóim, két nap pihenőt be kell iktassak (az egyik már el is telt), egyéb munka hív el a blogtól.
Reményeim szerint szerdán megjelenik az improvizáció-bejegyzés.
Legyetek türelemmel, és akkor addig is hallgassátok ezt a türelemről és az időről (vajon hogy' függ össze rugalmasság és türelem?),

ezt pedig - egy energikusabb keretben - mint a páros, kapcsolati improvizáció szép példáját - Chaplin mellett egy másik druszámtól - Binder Károlytól és Pozsár Mátétól (ki mit gondol, mi ez: coaching, szupervízió, tréning, esetmegbeszélés, beszélgetés, szakmai vita, páros meditáció, rögtönzések színháza /dráma/ vagy egyéb?).


Akkor szerdán, estefelé!
(Legegyszerűbben úgy tudsz megjegyzést írni, ha itt, szinte EZ ALATT a megjegyzés szóra kattintasz.)

2013. július 28., vasárnap

Az integrált coach

A tegnapi bejegyzésben részletezett integrált coaching témához hozzátartozik a következő pontosítás, avagy a következők hangsúlyozása.
A tudás - bármilyen nagy, sok, mély, széleskörű - önmagában még nem biztosítja a rugalmasságot!

Valójában
NEM A COACHINGOT, NEM A COACHING MÓDSZERTANOKAT ÉS MEGKÖZELÍTÉSEKET KELL INTEGRÁLNI,
hanem a coach kell, hogy integrálja önmagát, önmagában a bizalom két forrását!

Az integratív coach-képzések alapkoncepciója és léte minden bizonnyal a fenti tétel sejtésén nyugszik: "A képzés célja, hogy olyan szakemberek képzését alapozza meg, akik többféle coaching módszertan elméletét és gyakorlatát integrálva képesek az intervencióra" - mondja az egyik ilyen képzés beharangozó szövege.

Ebben is nyomon követhető, hogy itt a tudások integrációját ígérik (ami máskülönben nagyszerű!) - de ezzel még a tudás-alapú (ön-) bizalom szintjén vagyunk csak.
Erről a hirdetés további szövege is egyértelműen értesít: "A haladó képzésben résztvevők elmélyítik elméleti és gyakorlati coaching ismereteiket, és a képzés elvégzésével képessé válnak önállóan coaching folyamatokat levezetni és magabiztosan [a kiemelés tőlem származik - L.K.] kezelni a leggyakoribb coaching kihívásokat".
Tehát még egyszer: az integráció a módszertanok, technikák, azaz a tudás szintjén történik, de nem számol a magabiztosság (mint a bizalom magatartás-szintű megnyilvánulása) élet-történeti forrásával.
Márpedig a "bízz a folyamatban!" (trust the process!), "higgy a Kliensedben", bízz az ő alkalmasságában, fejlődni tudásában, stb., kócsingos, fejlesztői "jelmondatai" éppen ebből az "ős-bizalom"-forrásból táplálkoznak!
A Coach e szintű bizalma teszi lehetővé és engedi meg a Kliensnek, hogy "ő csinálja meg önmagát", a Coach e forrásból táplálkozó magabiztossága tudja alázattal elengedni a segítő szerepkör hatalmi elemét, a nélkülözhetetlenséget a Coachee-val való viszonyban.

A szokásos integratív coach-képzések valójában coaching módszertanok integrációját ígérik és jó esetben adják is. Ez - az amúgy szükséges és hasznos! szakasz - azonban még csak a leendő profi coach tudás-oldali, külső ismereti fejlesztését biztosítja.
A másik oldal, az élettörténeti bizalom megtalálása vagy helyreállítása és fejlesztése viszont már nem külső, hanem belső, azaz ön-ismereti kérdés.
A két oldal integrációja révén jön létre az Integrált Coach, aki megszerzett ismereteit meglévő belső bizalomból szerveződő rugalmassággal tudja alkalmazni az adódó helyzetnek megfelelően, ahogy azt a TITOK  2. pontja kiemeli.
  1. a rugalmasság: alkalmazkodás törés nélkül
  2. akkor vagy rugalmas, ha arra reagálsz, ami van
  3. akkor tudsz rugalmas lenni, ha van miből annak lenned
Ezért az én olvasatomban és ajánlásomban az Integrált Coach Képzés egy alapvetően önismereti folyamat támogatása, amely a meglévő tudást szükséges minimumként értelmezve a tudás-alapú és az élettörténeti bizalom integrációját tűzi ki célul.


Az integrált coach maga a rugalmas ProfiCoach, akinek nem jelent sem nehézséget, sem félelmet a az improvizáció, amelyben
  • veszély helyett erőt lát,
  • szabálytalanság helyett lehetőséget,
  • kiszámíthatatlanság helyett ajándékot
(ami nem jelenti azt, hogy ne tudna kezelni adott esetben veszély-helyzetet, szabálytalanságot, vagy ne volna helyén a szíve valamilyen kiszámíthatatlannak tűnő helyzetben).


(Legegyszerűbben úgy tudsz megjegyzést írni, ha itt, szinte EZ ALATT a megjegyzés szóra kattintasz.)

2013. július 27., szombat

INTEGRÁLT COACHING és coach-motivációk

Egyszer minden ünneplésnek vége szakad, és újra kezdődnek a munkás hétköznapok.

Vissza hát oda, ahol abbahagytuk:
Mivégre a síelős kép a mai TITOK-bejegyzésben?


Láttam egyszer egy filmet, aminek egy mulatságos jelenetében valaki valahogyan oda kerül, hogy síléccel megindul lefelé a lejtőn, holott nem is tud síelni. Ügyetlenkedik, pörög, hadonászik, hogy megtartsa az egyensúlyát, zömmel háttal megy, és persze jajong.

Arra gondoltam, ennek az embernek nagyon kell tudni síelni, ha így képes előadni azt, hogy nem tud síelni.


Vagy ott van a druszám a Modern idők (1936, basszus!) görkorcsolyás jelenetében.

Csárlinak nagyon kell tudnia korcsolyázni ahhoz, hogy képes legyen úgy megjátszani, mennyire megijedt, és ijedtségében majd lezuhan az emeletről.
Persze az ő profizmusa már a szembekötős előkészítő jelenetben is egyértelművé vált.
Az előbbi síelős példához e tekintetben jobban hasonlít Chaplin igazán bájos Partnere, aki elképesztő profizmussal adja az ügyetlenkedő tanulót.

Na, most nézzük ezt a kócsingos rugalmasság-TITOK irányából:
  1. a rugalmasság: alkalmazkodás törés nélkül
  2. akkor vagy rugalmas, ha arra reagálsz, ami van
  3. akkor tudsz rugalmas lenni, ha van miből annak lenned

A síelős és a görkoris példák itt az 1. és a 3. pontot érintik erősen.
Az 1. pont nem csak meghatározás, hanem az (elvárt) eredmény is egyben - ha egy coaching végén elmondható a Kliens részéről:
úgy változtam, hogy
  • a változásba nem tört bele a bicskám,
  • a változásom nem tört meg engem,
  • és nem is szakadtam bele,
  • környezetemben alapvetően nem került sor kenyértörésre, de
  • tény, hogy változás jött létre (mégpedig ez és ebben és így... - ez a tudatosság is elengedhetetlenül fontos, de most nem térünk ki rá),
akkor az a coaching, folyamat szükségszerűen rugalmas és/tehát eredményes volt!

A példák nagyon jól illusztrálják, hogy a rugalmassághoz háttér-tudás kell - ezt jelenti az, hogy legyen miből rugalmasnak lenned.
Igazán jó viccek komolyságból születnek (e megtermékenyítő viszony fordítottan is érvényes lehet). A vicc, ha nélkülözi a mélységet, csak hülyéskedés/hülyeség (ezzel nem állítom, hogy alkalmasint az is ne volna jó...).

Ezek a fizikai mozgáshoz kapcsolódó példák aztán még azért is jól szemléltetik a titok igazságát, mert esetükben, ha törés jön létre, az úgyszintén fizikailag érvényes.
Az is világos a rugalmasság-kreativitás vonalon és a nem-fizikai térben szemlélődve, hogy a merevség, a ragaszkodás, az eltérésektől való félelem esékennyé, sérülékennyé, törékennyé tesz. Egy ügyetlen kezdő vagy egy bemelegítés nélkül startoló profi is könnyebben szerez sérülést a pályán.

Megfogalmazható, hogy a coachingra vetítve a kezdő ügyetlenségének ellenszere a tanulás és/vagy a szupervízió, a bemelegítés pedig a coaching-ülésre való felkészülésnek felel meg.
A rutinból végzett tevékenység növeli a tevékenységgel együtt járó kockázatot, sérülés-veszélyt.

Gondoljunk bele, mennyire nem egyszerű a helyzet: ha egy síelőnek kimegy a térde, az nyilvánvaló kár. De egy coaching-kapcsolatban létrejött ügyetlenség, hiba okozta kárt hogyan azonosítunk? Észlelni is nehéz. Ha észleljük, könnyű kidumálni. Ki látja? Erről nincsen látlelet! Itt lehet következmény nélkül hazárdírozni, esni, kelni.
Márpedig van a lélekben is törékenység, ahogy a nyelvi leképeződések ezt pontosan rögzítik: törékeny viszony, egyensúly; valami elszakad; megszakad a szív, a kapcsolat, és így tovább.

Ha egy coaching-tapasztalaton már átesett valaki nem lelkesedik a coaching módszerért, sejdíthetjük: valami sérült a folyamatban, valami alkalmazkodás nem jött létre, valaki - gyaníthatjuk: a coach - valamire nem volt felkészülve, valamit nem vett észre, valamit nem tudott kezelni, valamihez nem volt meg a tudása, valamihez túlságosan ragaszkodott, valami okból merevebb volt a kelleténél, valamibe félt belemenni - nem tudott rugalmasan váltani, azaz, miközben elvileg valamilyen változást támogatott, ő maga nem tudott változni!

Tudás, biztonságérzet, gyakorlottság, figyelem, lazaság/ellazultság, lélekjelenlét, rendszer-érzékelés, intuíció, kockázatvállalás, bátorság, bizalom (önmagam, a Kliensem és a folyamat iránt), elfogadás - ezek mind kellenek egy adott pillanatban a rugalmassághoz, hogy váltani tudjak a (coaching) kapcsolatban/folyamatban; mindezt könnyedén, erőlködés nélkül, mintha ez az alkalmazkodás a világ legtermészetesebb dolga volna.
És akkor valami történik, nem pedig törik!

Namost, ezzel a követelménysorral van egy kis nehézség: Az áthúzott szavak által jelölt készségek, tulajdonságok kiadnak egy gestaltot, aminek a lényege a véletlen, a kiszámíthatatlan, a bizonytalan, a nemvárt erőterében formálódik. Ha - önkéntelen - ítéletalkotással közeledünk e minőségek felé, akkor ezek a hanyagság, felelőtlenség képzetét kelthetik azokban, akik számára a kiszámíthatatlanság megengedhetetlen (ez jó, még egyszer: a kiszámíthatatlanság megengedhetetlen; mondjátok ki hangosan! - nagyon jó!!!).
Ha pedig ehhez még esetleg a bizalommal való kapcsolatom tisztázatlan mivolta is társul (márpedig ehhez társul), akkor nem szeretem elengedni a gyeplőt, akkor nehezen bízom a véletlenben, akkor inkább úgy érzem magam biztonságban, ha a folyamatot ellenőrzésem alatt tartom.
Ez az ellenőrzés - kontroll - nagyon komoly hatékonysági tényező (tervezés, tervezhetőség, ismételhetőség, tudatosság, kiszámíthatóság, stb.)! Azt kötjük hozzá, hogy ez felelős a biztonságért, aki tehát ezt hanyagolja, az kockáztatja a biztonságot, tehát felelőtlen, stb.
Az igazság azonban az, hogy nincs biztonság, csak biztonság-érzet van, de azt meg nem a kontroll hozza létre, hanem a jelen-lét és/vagy az együtt-lét.
És van még egy baj a kontrollal: nem tűri a rugalmasságot, vagyis alapvetően változásellenes, még akkor is, ha dedikáltan változást akar létrehozni. (Az a változás, amit létrehoz, az valójában nem egy rendszer igazi változása, hanem egy másik rendszer. Nem változás, hanem helyettesítés.)
Ezért mondom azt, hogy kétszer nem lehet ugyanabba a coachingba lépni...

Hogyan lehet akkor a kontrollt úgy adagolni, hogy a rendet és a hozzá kapcsolódó biztonság-érzetet támogassa, de ne gátolja, ne akadályozza meg a rugalmas, folyamathoz illeszkedő változást, hogy az alkalmazkodás létre tudjon jönni - törés nélkül? - NAGY KÉRDÉS!
 
Válasz? - SEHOGY! Rossz a kérdés!

Már a kérdést is a kontroll-igény nemzi, tehát játszmaindító csapda; ez nem egy független kérdés, hanem az ellenőrzés igényének elkötelezett azsan provokatőr. Hess-hess!


Ezt az optimális kontrollt - vagy a másik irányból - az optimális rugalmasságot nem lehet adagolni! Úgy biztos nem, hogy akkor én most hozzáadok itt 2 deka kontrollt és három centi rugalmasságot.
Ez az egész magától adagolódik, ha van miből, és megvannak a fentebb sorolt hozzávalók.

Ugye, nem is kérdés, hogy a bizalomnak itt kulcs-, összerendező szerepe van.
A profizmus és a bizalom kapcsolata alapösszefüggés.

A bizalom forrása személyiségi-élettörténeti és tudás-beli.
Előbbi coaching-folyamat leképeződése inkább a Life Coaching, utóbbié inkább a Executive Coaching.


A bizalom forrása mint coach-motivátor
és a kivetülő coaching-típus

Vagyis aszerint "választom meg" coaching-elkötelezettségemet, hogy a folyamatokba-dolgokba-életbe vetett bizalmam miben gyökerezik (inkább): az élet(em)ben vagy a tudás(om)ban.


Az én coaching-ajánlásom az Integrált Coaching: az élettörténeti és a tudás-bizalom egyesítése ezek (szét-) választása és alapértékként, (elő-) ítéletként való kivetítése helyett!



A következő alkalommal továbbmegyünk a gondolatmenetben, és a rugalmasság egy egyik összetevőjét tesszük (vesszük) nagyító alá: ez a rögtönzés, az IMPROVIZÁCIÓ.
Előre annyit, hogy az improvizáció esetén alapnak tekintjük a mesterségbeli tudást - ld. az ügyetlenkedő síelő és Chaplin példáit.
A részben nyelv-történeti megközelítés nyomán tisztán látható lesz majd, miért lehet olyan "félelmetes" és "botrányos" az improvizáció, ha egyszer az ellenőrzés jelenti a biztonság egyetlen - de legalábbis fő - forrását.


- - - - - - - - - - - - - -

Levezetésként pedig nézzük meg egy évekkel ezelőtti felvételről, hogy' kócsolom én családom tagjait síelő tudásuk fejlődési folyamatában.
Hadd emeljem ki azt a jól szervezett, pontos tartalommal rendelkező és kitűnően időzített szűkszavúságot, ami minden profi kócs egyik legnagyobb erénye kell, hogy legyen...
(Az erős szélzúgás-hang a folyamat hihetetlen sebességének fokmérője.)

Hu. Úgy érzem, jó munkát végeztem.
Vitán felül áll, hogy megérdemlek egy sört. (Mondjuk, az is, aki eljutott idáig az olvasásban! - küld-fény-post!)
 


Prhost!










Legegyszerűbben úgy tudsz megjegyzést írni, ha itt, szinte EZ ALATT a megjegyzés szóra kattintasz.)

Egyetlen nap alatt!!!

... megkétszereződött a ProfiCoaching blog rendszeres olvasó tagjainak a száma!

A statisztika önmagáért beszél!



Köszöntjük a kétszázadik százalékot elérő-hozó új tagunkat! Hellllóúúú, kedves Sándor!
Üdv körünkben!
Réveden az olvasók tábora immár népes!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Tereskova hangja
Érdekes részeredmény, hogy a tagok 100 %-ban férfiak. Egyenlőre talán még korai volna találgatásokba bonyolódni a jelenség okát illetően, azt azonban ígérjük, hogy folyamatosan tudósítjuk kedves Látogatóinkat a változásokról.
Kíváncsian várjuk magunk is, ki lesz az első női jelentkező tagfelvételi űrlapunkon. (Csak nem Valentyina Vlagyimirovna Tyereskova-Nyikolajeva?

Valljuk meg, statisztikailag az azért nem nagyon valószínű.)
(Legegyszerűbben úgy tudsz megjegyzést írni, ha itt, szinte EZ ALATT a megjegyzés szóra kattintasz.) 

2013. július 26., péntek

A víz azért inkább mégiscsak nedves

Ez most se nem a kötelességem, sem nem a tervem, ma reggel azonban végre fel tudtam kelni időben, és meditáltam.
Az ember - vagyis én - nem azért meditál, hogy valamire rájöjjön, melléktermékként mégis nagyon sok mindenre rájövök az elcsöndesülés felé vezető úton (lehet mondani: addig is, míg elcsöndesülök).
Most az világosodott meg többek között, mi a féjszbúk, legalábbis én hogy' vagyok vele.

1. szeretünk vagy szeretnénk levelet kapni. A FB egy hatalmas, igen szeldelt, irdalt, kacskaringós vonalakkal formált asztal, amin az embernek van egy körülbelüli helye, ahová mások a neki szánt leveleket le-lepotyogtatják. Írnak nekem levelet, és potty, az én kis területemre. Én meg, ha levelet akarok kapni, akárhol is vagyok, onnan odamegyek az asztalhoz, megkeresem a levelem, megnézem, ki és mit írt. (Aztán vannak még olyan levelek is, amiket mindenkinek dobnak, meg olyanok, amiket ugyan csak egy vagy néhány embernek, mégis többen olvassák.)
Tehát: nem a levél jön az én házamba, nem a postás hozza, hanem, ha levelet akarok kapni, én megyek valahová, ahová a levelet nekem küldték.
Postafiók, mondjuk.

2. Rövidek a levelek. Vicces, poénos, tréfás, sűrített, gyors, frappáns, stb., odavetett gyors-levelek, elejtett félmondatok. Figyu, muti, tök jó, köszi, lécci, azta, ne má. Inkább mutatok valamit valahonnan, mint írnék én valamit Neked. Pörög, forog, változik, színes, kavalkád, kaleidoszkóp, tiszta izgalmas, én is felveszem az ütemet (talán pontosabb, ha azt mondom, igyekszem). Mi hiányzik mégis?
A személyesség, mondjuk.

3. Persze, hogy. Hiszen ez egy közösségi hálózat, a hálózatok minden jellegzetességével.
Igen, munkaként mi is csináljuk, ha nem is ilyen nagyban, szociometriát készítünk egy szervezeti csoportról, felvázoljuk a kapcsolati térképet, összehasonlítjuk a hivatalos hierarchikus viszonyokkal, és kezdődhet a szervezetfejlesztés.
Igen, ez utóbbi azonban valamilyen céllal létrejött szervezet rendszerében történik, ahol működést javítunk, hatékonyságot vizsgálunk és növelünk, stb.
A FB viszont elvileg spontán és/vagy érzelmi alapú emberi kapcsolatok tere volna.
És tényleg csak ehhez képest ad hiányérzetet, hogy ott a terjedelmi, tartalmi, érzelmi öncenzúra, az óvatosság, a félsz - kacagós, vidám, nevetős - esetleg műsírós - álarcokkal tarka farsangi sokadalomban.

Olyan asztal, amin nem ételek vannak, csak receptek, esetleg itt só, ott fehérje, amott szén, c-vitamin, az ételek alapanyagainak molekuláit ábrázoló kémiai képletek.


Mondjuk, mintha vízmolekulákat kapnék a kezembe, tapogatnám, ahá, mondanám, víz, és közben
nem érezném, hogy nedves.
Nem anyag, csak szerkezet.


Azért a FB is jó, használom is, kapcsolattartásra óriási, elmélyülésre kevéssé. Így aztán többet időzöm a naplómnál.
Mondjuk, ahelyett, hogy keresgélem a levélkéimet a hatalmas asztalon, a figyelmem persze 1000 felé, inkább ülök a blogomon, mint egy személyre szabott, jó kis házban, az asztalon finomságok, várom a postást személyes levelekkel, meg várt és váratlan betoppanókat, akikkel lehet egy jót beszélgetni.

Vendégváró és vendéglátó lelkesültséggel vagyok a világban (és azért a levélkéknek is nagyon tudok örülni...).
(Legegyszerűbben úgy tudsz megjegyzést írni, ha itt, szinte EZ ALATT a megjegyzés szóra kattintasz.)