Az integrált coach

A tegnapi bejegyzésben részletezett integrált coaching témához hozzátartozik a következő pontosítás, avagy a következők hangsúlyozása.
A tudás - bármilyen nagy, sok, mély, széleskörű - önmagában még nem biztosítja a rugalmasságot!

Valójában

NEM A COACHINGOT, NEM A COACHING MÓDSZERTANOKAT ÉS MEGKÖZELÍTÉSEKET KELL INTEGRÁLNI,

hanem a coach kell, hogy integrálja önmagát, önmagában a bizalom két forrását!

Az integratív coach-képzések alapkoncepciója és léte minden bizonnyal a fenti tétel sejtésén nyugszik: "A képzés célja, hogy olyan szakemberek képzését alapozza meg, akik többféle coaching módszertan elméletét és gyakorlatát integrálva képesek az intervencióra" - mondja az egyik ilyen képzés beharangozó szövege.

Ebben is nyomon követhető, hogy itt a tudások integrációját ígérik (ami máskülönben nagyszerű!) - de ezzel még a tudás-alapú (ön-) bizalom szintjén vagyunk csak.
Erről a hirdetés további szövege is egyértelműen értesít: "A haladó képzésben résztvevők elmélyítik elméleti és gyakorlati coaching ismereteiket, és a képzés elvégzésével képessé válnak önállóan coaching folyamatokat levezetni és magabiztosan [a kiemelés tőlem származik - L.K.] kezelni a leggyakoribb coaching kihívásokat".
Tehát még egyszer: az integráció a módszertanok, technikák, azaz a tudás szintjén történik, de nem számol a magabiztosság (mint a bizalom magatartás-szintű megnyilvánulása) élet-történeti forrásával.
Márpedig a "bízz a folyamatban!" (trust the process!), "higgy a Kliensedben", bízz az ő alkalmasságában, fejlődni tudásában, stb., kócsingos, fejlesztői "jelmondatai" éppen ebből az "ős-bizalom"-forrásból táplálkoznak!
A Coach e szintű bizalma teszi lehetővé és engedi meg a Kliensnek, hogy "ő csinálja meg önmagát", a Coach e forrásból táplálkozó magabiztossága tudja alázattal elengedni a segítő szerepkör hatalmi elemét, a nélkülözhetetlenséget a Coachee-val való viszonyban.

A szokásos integratív coach-képzések valójában coaching módszertanok integrációját ígérik és jó esetben adják is. Ez - az amúgy szükséges és hasznos! szakasz - azonban még csak a leendő profi coach tudás-oldali, külső ismereti fejlesztését biztosítja.
A másik oldal, az élettörténeti bizalom megtalálása vagy helyreállítása és fejlesztése viszont már nem külső, hanem belső, azaz ön-ismereti kérdés.
A két oldal integrációja révén jön létre az Integrált Coach, aki megszerzett ismereteit meglévő belső bizalomból szerveződő rugalmassággal tudja alkalmazni az adódó helyzetnek megfelelően, ahogy azt a TITOK  2. pontja kiemeli.

1. a rugalmasság: alkalmazkodás törés nélkül
2. akkor vagy rugalmas, ha arra reagálsz, ami van
3. akkor tudsz rugalmas lenni, ha van miből annak lenned

Ezért az én olvasatomban és ajánlásomban az Integrált Coach Képzés egy alapvetően önismereti folyamat támogatása, amely a meglévő tudást szükséges minimumként értelmezve a tudás-alapú és az élettörténeti bizalom integrációját tűzi ki célul.

Az integrált coach maga a rugalmas ProfiCoach, akinek nem jelent sem nehézséget, sem félelmet a az improvizáció, amelyben

• veszély helyett erőt lát,
• szabálytalanság helyett lehetőséget,
• kiszámíthatatlanság helyett ajándékot

(ami nem jelenti azt, hogy ne tudna kezelni adott esetben veszély-helyzetet, szabálytalanságot, vagy ne volna helyén a szíve valamilyen kiszámíthatatlannak tűnő helyzetben).


(Legegyszerűbben úgy tudsz megjegyzést írni, ha itt, szinte EZ ALATT a megjegyzés szóra kattintasz.)

INTEGRÁLT COACHING és coach-motivációk

Egyszer minden ünneplésnek vége szakad, és újra kezdődnek a munkás hétköznapok.

Vissza hát oda, ahol abbahagytuk:
Mivégre a síelős kép a mai TITOK-bejegyzésben?

Láttam egyszer egy filmet, aminek egy mulatságos jelenetében valaki valahogyan oda kerül, hogy síléccel megindul lefelé a lejtőn, holott nem is tud síelni. Ügyetlenkedik, pörög, hadonászik, hogy megtartsa az egyensúlyát, zömmel háttal megy, és persze jajong.

Arra gondoltam, ennek az embernek nagyon kell tudni síelni, ha így képes előadni azt, hogy nem tud síelni.

Vagy ott van a druszám a Modern idők (1936, basszus!) görkorcsolyás jelenetében.

Csárlinak nagyon kell tudnia korcsolyázni ahhoz, hogy képes legyen úgy megjátszani, mennyire megijedt, és ijedtségében majd lezuhan az emeletről.

Persze az ő profizmusa már a szembekötős előkészítő jelenetben is egyértelművé vált.

Az előbbi síelős példához e tekintetben jobban hasonlít Chaplin igazán bájos Partnere, aki elképesztő profizmussal adja az ügyetlenkedő tanulót.

Na, most nézzük ezt a kócsingos rugalmasság-TITOK irányából:

1. a rugalmasság: alkalmazkodás törés nélkül
2. akkor vagy rugalmas, ha arra reagálsz, ami van
3. akkor tudsz rugalmas lenni, ha van miből annak lenned

A síelős és a görkoris példák itt az 1. és a 3. pontot érintik erősen.
Az 1. pont nem csak meghatározás, hanem az (elvárt) eredmény is egyben - ha egy coaching végén elmondható a Kliens részéről:
úgy változtam, hogy

• a változásba nem tört bele a bicskám,
• a változásom nem tört meg engem,
• és nem is szakadtam bele,
• környezetemben alapvetően nem került sor kenyértörésre, de
• tény, hogy változás jött létre (mégpedig ez és ebben és így... - ez a tudatosság is elengedhetetlenül fontos, de most nem térünk ki rá),

akkor az a coaching, folyamat szükségszerűen rugalmas és/tehát eredményes volt!

A példák nagyon jól illusztrálják, hogy a rugalmassághoz háttér-tudás kell - ezt jelenti az, hogy legyen miből rugalmasnak lenned.
Igazán jó viccek komolyságból születnek (e megtermékenyítő viszony fordítottan is érvényes lehet). A vicc, ha nélkülözi a mélységet, csak hülyéskedés/hülyeség (ezzel nem állítom, hogy alkalmasint az is ne volna jó...).

Ezek a fizikai mozgáshoz kapcsolódó példák aztán még azért is jól szemléltetik a titok igazságát, mert esetükben, ha törés jön létre, az úgyszintén fizikailag érvényes.
Az is világos a rugalmasság-kreativitás vonalon és a nem-fizikai térben szemlélődve, hogy a merevség, a ragaszkodás, az eltérésektől való félelem esékennyé, sérülékennyé, törékennyé tesz. Egy ügyetlen kezdő vagy egy bemelegítés nélkül startoló profi is könnyebben szerez sérülést a pályán.

Megfogalmazható, hogy a coachingra vetítve a kezdő ügyetlenségének ellenszere a tanulás és/vagy a szupervízió, a bemelegítés pedig a coaching-ülésre való felkészülésnek felel meg.
A rutinból végzett tevékenység növeli a tevékenységgel együtt járó kockázatot, sérülés-veszélyt.

Gondoljunk bele, mennyire nem egyszerű a helyzet: ha egy síelőnek kimegy a térde, az nyilvánvaló kár. De egy coaching-kapcsolatban létrejött ügyetlenség, hiba okozta kárt hogyan azonosítunk? Észlelni is nehéz. Ha észleljük, könnyű kidumálni. Ki látja? Erről nincsen látlelet! Itt lehet következmény nélkül hazárdírozni, esni, kelni.
Márpedig van a lélekben is törékenység, ahogy a nyelvi leképeződések ezt pontosan rögzítik: törékeny viszony, egyensúly; valami elszakad; megszakad a szív, a kapcsolat, és így tovább.

Ha egy coaching-tapasztalaton már átesett valaki nem lelkesedik a coaching módszerért, sejdíthetjük: valami sérült a folyamatban, valami alkalmazkodás nem jött létre, valaki - gyaníthatjuk: a coach - valamire nem volt felkészülve, valamit nem vett észre, valamit nem tudott kezelni, valamihez nem volt meg a tudása, valamihez túlságosan ragaszkodott, valami okból merevebb volt a kelleténél, valamibe félt belemenni - nem tudott rugalmasan váltani, azaz, miközben elvileg valamilyen változást támogatott, ő maga nem tudott változni!

Tudás, biztonságérzet, gyakorlottság, figyelem, lazaság/ellazultság, lélekjelenlét, rendszer-érzékelés, intuíció, kockázatvállalás, bátorság, bizalom (önmagam, a Kliensem és a folyamat iránt), elfogadás - ezek mind kellenek egy adott pillanatban a rugalmassághoz, hogy váltani tudjak a (coaching) kapcsolatban/folyamatban; mindezt könnyedén, erőlködés nélkül, mintha ez az alkalmazkodás a világ legtermészetesebb dolga volna.
És akkor valami történik, nem pedig törik!

Namost, ezzel a követelménysorral van egy kis nehézség: Az áthúzott szavak által jelölt készségek, tulajdonságok kiadnak egy gestaltot, aminek a lényege a véletlen, a kiszámíthatatlan, a bizonytalan, a nemvárt erőterében formálódik. Ha - önkéntelen - ítéletalkotással közeledünk e minőségek felé, akkor ezek a hanyagság, felelőtlenség képzetét kelthetik azokban, akik számára a kiszámíthatatlanság megengedhetetlen (ez jó, még egyszer: a kiszámíthatatlanság megengedhetetlen; mondjátok ki hangosan! - nagyon jó!!!).
Ha pedig ehhez még esetleg a bizalommal való kapcsolatom tisztázatlan mivolta is társul (márpedig ehhez társul), akkor nem szeretem elengedni a gyeplőt, akkor nehezen bízom a véletlenben, akkor inkább úgy érzem magam biztonságban, ha a folyamatot ellenőrzésem alatt tartom.
Ez az ellenőrzés - kontroll - nagyon komoly hatékonysági tényező (tervezés, tervezhetőség, ismételhetőség, tudatosság, kiszámíthatóság, stb.)! Azt kötjük hozzá, hogy ez felelős a biztonságért, aki tehát ezt hanyagolja, az kockáztatja a biztonságot, tehát felelőtlen, stb.
Az igazság azonban az, hogy nincs biztonság, csak biztonság-érzet van, de azt meg nem a kontroll hozza létre, hanem a jelen-lét és/vagy az együtt-lét.
És van még egy baj a kontrollal: nem tűri a rugalmasságot, vagyis alapvetően változásellenes, még akkor is, ha dedikáltan változást akar létrehozni. (Az a változás, amit létrehoz, az valójában nem egy rendszer igazi változása, hanem egy másik rendszer. Nem változás, hanem helyettesítés.)
Ezért mondom azt, hogy kétszer nem lehet ugyanabba a coachingba lépni...

Hogyan lehet akkor a kontrollt úgy adagolni, hogy a rendet és a hozzá kapcsolódó biztonság-érzetet támogassa, de ne gátolja, ne akadályozza meg a rugalmas, folyamathoz illeszkedő változást, hogy az alkalmazkodás létre tudjon jönni - törés nélkül? - NAGY KÉRDÉS!
 
Válasz? - SEHOGY! Rossz a kérdés!

Már a kérdést is a kontroll-igény nemzi, tehát játszmaindító csapda; ez nem egy független kérdés, hanem az ellenőrzés igényének elkötelezett azsan provokatőr. Hess-hess!


Ezt az optimális kontrollt - vagy a másik irányból - az optimális rugalmasságot nem lehet adagolni! Úgy biztos nem, hogy akkor én most hozzáadok itt 2 deka kontrollt és három centi rugalmasságot.
Ez az egész magától adagolódik, ha van miből, és megvannak a fentebb sorolt hozzávalók.

Ugye, nem is kérdés, hogy a bizalomnak itt kulcs-, összerendező szerepe van.
A profizmus és a bizalom kapcsolata alapösszefüggés.

A bizalom forrása személyiségi-élettörténeti és tudás-beli.
Előbbi coaching-folyamat leképeződése inkább a Life Coaching, utóbbié inkább a Executive Coaching.

A bizalom forrása mint coach-motivátor

és a kivetülő coaching-típus

Vagyis aszerint "választom meg" coaching-elkötelezettségemet, hogy a folyamatokba-dolgokba-életbe vetett bizalmam miben gyökerezik (inkább): az élet(em)ben vagy a tudás(om)ban.


Az én coaching-ajánlásom az Integrált Coaching: az élettörténeti és a tudás-bizalom egyesítése ezek (szét-) választása és alapértékként, (elő-) ítéletként való kivetítése helyett!



A következő alkalommal továbbmegyünk a gondolatmenetben, és a rugalmasság egy egyik összetevőjét tesszük (vesszük) nagyító alá: ez a rögtönzés, az IMPROVIZÁCIÓ.
Előre annyit, hogy az improvizáció esetén alapnak tekintjük a mesterségbeli tudást - ld. az ügyetlenkedő síelő és Chaplin példáit.
A részben nyelv-történeti megközelítés nyomán tisztán látható lesz majd, miért lehet olyan "félelmetes" és "botrányos" az improvizáció, ha egyszer az ellenőrzés jelenti a biztonság egyetlen - de legalábbis fő - forrását.

- - - - - - - - - - - - - -

Levezetésként pedig nézzük meg egy évekkel ezelőtti felvételről, hogy' kócsolom én családom tagjait síelő tudásuk fejlődési folyamatában.
Hadd emeljem ki azt a jól szervezett, pontos tartalommal rendelkező és kitűnően időzített szűkszavúságot, ami minden profi kócs egyik legnagyobb erénye kell, hogy legyen...
(Az erős szélzúgás-hang a folyamat hihetetlen sebességének fokmérője.)

Hu. Úgy érzem, jó munkát végeztem.
Vitán felül áll, hogy megérdemlek egy sört. (Mondjuk, az is, aki eljutott idáig az olvasásban! - küld-fény-post!)
 

Prhost!

Legegyszerűbben úgy tudsz megjegyzést írni, ha itt, szinte EZ ALATT a megjegyzés szóra kattintasz.)