Seneca

"Ha az íjász elvéti a célt, magában keresi a hibát. Ha nem találsz célba, az sosem a cél hibája. Jobb célt akarsz? - Legyél jobb Te magad!" (G. Arland)
"Ha nem tudod, melyik kikötőbe vitorlázol, egyik szél sem kedvező." (Seneca)
"Világosan meghatározott célok hiányában mindennapi triviális dolgokat kezdünk furcsa hűséggel elvégezni, míg végül a rabszolgájukká válunk." (R. Heinlein)
"Változtasd meg a világot! Kezdd magaddal!" (Máni)


2013. szeptember 1., vasárnap

KÖNNYEDSÉG ÉS NÁRCIZMUS

...az izzadtságszag vagy az erőfeszítés csikorgásának hiánya - vagyis a könnyedség - a Kliensben esetleg azt az érzetet kelti, hogy az, amit a Coach csinál, nem valami nagy ügy - ül és hallgat, esetleg föltesz néhány kérdést; mi van abban...? Ráadásul jó sok pénzért...
- - - - - - -

A profi coaching lényegi sajátosságaként a rugalmasságot tételezem (Mitől profi egy coaching? - 2013. július 20-i és augusztus 7-i bejegyzés).
Ennek alapja a tudás, a bizalom és az integráltság, illetve ebből származtatom az improvizáció készségét és működtetését.
 
Külön eddig még nem emeltem ki, most megteszem: a rugalmasság, az improvizáció egyik lényeges aspektusa a KÖNNYEDSÉG - "...könnyedén, erőlködés nélkül, mintha ez az alkalmazkodás a világ legtermészetesebb dolga volna" (INTEGRÁLT COACHING és coach-motivációk c. bejegyzés, 2013. július 27-én).

A könnyedség színvonal-jelző.
A Coach az élettörténeti és a tudás-függő bizalom integrált állapotában, teljes bizonyosságban (magabiztossággal) uralja az eszközt, amellyel dolgozik, és a tökéletes jelenlét nyugalmával észleli a kapcsolatot, amely működésének, illetve Kliense fejlődésének, a kölcsönös előnyöket hozó változásnak a közege, tere. A legjobb közeg ez - teljesítmény és komfort-érzet magas fokon, izgulás- és görcsmentes munkaélmény, igazi flow.
A könnyedség színvonalának elérése pillanatában azonban a Coach meglepetés-szerűen újabb - és igen komoly - erőpróba elé kerül!
Ilyen esetekben az izzadtságszag vagy az erőfeszítés csikorgásának hiánya - a könnyedség - a Kliensben azt az érzetet kelti, hogy az, amit a Coach csinál, nem valami nagy ügy - sok pénzért ül és hallgat, esetleg föltesz néhány kérdést; mi van abban...?

Trénerként ezt sokszor élesebben meg lehet tapasztalni, mikor egy-egy résztvevő azt találja mondani: "tök jó neked - csak idejössz, mindenféle játékokat vezetsz itt elő, jól szórakozol, és még jó sok pénzt is keresel ezzel az egésszel. Esetleg hozzáteszi: "Tetszik! Innentől én is inkább tréner leszek!"
"Értékelésében" nyoma sincs az elismerésnek, nem érzékeli a befektetett időt, pénzt, energiát, tanulást, tudást, tapasztalatot, nem ismeri el a szellemi munkát, stb.
Miért? Mert csak a könnyedséget érzékeli!

Ezzel ugyan tulajdonképpen kaptál egy nagyszerű visszajelzést, mintha azt mondták volna: "PROFI VAGY! - miközben dolgozol, nem is látszik rajtad, hogy dolgozol!", mégis a tréner - és természetesen, ha nem is ilyen kontrasztos megjelenéssel, a Coach - egoja nagy támadást kapott! Az elismerés hiányának sérelmét kell átélnie:
"Végre elértem a könnyedség színvonalát, de elvesztettem az elismerés csillogó kincsét!"
Indulatok jelentkeznek a Trénerben, a Coachban, mosolyogva tűr és tehetetlen. Érzi, hogy nem kezdhet bizonygatásba, hogy igenis milyen nehéz munkát végez, mert egyfelől úgysem hinnék el, másfelől kimutatná, hogy nehezen kezeli a nárcisztikus sérelmeket - és már le is pottyant a trónról, amelyre a könnyedség ültette... Lebukott így is, úgy is.

Igen, jó vagyok... De hohohohó! Hol az elismerés (a külső visszaigazolás!)?! Ajjaj, a könnyedség veszélyes.

Nehéz pillanat ez, amely könnyen visszavetheti a Coachot belső integrációs folyamatában!
"Ha túl könnyed vagyok, nem ismernek el. Ha nem ismernek el, nem keresnek engem, ha nem keresnek, akkor én meg nem keresek pénzt..."

A keletkező dilemma kábé így hangzik:
"Hogyan mutassam meg, hogy ez milyen komoly munka, hogyan demonstráljam a saját nagyságomat, profizmusomat úgy, hogy közben megmaradjon a könnyedségem?".
Lehetséges válaszok:
  1. Ha e kettő egyidejű megvalósításának mutatványa sikerül, akkor létrejön a mutatványos coach, az álguru - ez megrekedés. (A narcizmus erősebb a profizmusnál.)
  2. Ha a demonstráció indul el, akkor a Coach a könnyedség színvonala helyett egy korábbi szinten folytatja tevékenységét - ez visszaesés. (A félelem erősebb a profizmusnál.)
  3. Ha a Coach észleli, felismeri és (legalább önmagának) bevallja saját narcisztikus érzéseit, elfogadja ezek létét, feldolgozásukba kezd, és - vállalva a megélhetési kockázatnak a hatalomérzetében sértett ego által sugallt fenyegetését  - a könnyedség megtartása mellett dönt, vagyis elkötelezett a profizmus mellett, akkor esélyt ad magának a tovább fejlődésre - ez a továbblépés. (A profizmus erősebb a hatalom-központú narcizmusnál, félelemnél.)

Hát persze, hogy az önhittség, a gőg az én életemben is sokszor megjelent. Hányszor éreztem, hogy sért az elismerés elmaradása!
Nárcisztikus ember vagyok - ez már csak a pályaválasztásból is tisztán látszik: tréner, coach; kiáll az ember mások elé, beszél, tudását megosztja, önmagát támogatóként határozza meg, mások rá figyelnek, esetleg tőle várnak megoldást vagy segítséget megoldás megtalálásához, és az ember úgy érzi és úgy is tálalja magát, hogy "alkalmas vagyok erre a szerepre". Az ember - vagyis én... - kiáll egy színpadra, és előad...
A trénerség alkotóelemeiben az exhibicionizmus vitathatatlanul kimutatható. E vonatkozásban a coach szerepkör a trénerinek egy introvertált változata.
Érdemes így is szemlélnünk magunkat.

Én úgy járok el, hogy nem rejtőzöm el a narcizmusom elől (felismertem, hogy nem is tudok, akkor meg minek hadakozzam ellene), hanem munkaeszközként használom: minden - szakmai - folyamatot megvizsgálok abból a szempontból is, hogy én hogyan vagyok benne.
Vagyis szembemegyek a narcizmusommal, és eleve narcisztikusan közelítek a folyamatokhoz.
Ez jó játék, és még szerencsém is van: a szakirodalomban ezt az eljárást ugyanis önreflexiónak nevezik.
Szóval, ha nem magam vagyok, mint ebben a blogban, és nem akarok exhibicionista módon kitárulkozni, akkor elhallgatom, hogy narcisztikus vagyok, és inkább azt emelem ki, hogy önreflektív módon dolgozom.
És az azért már komoly és nagyon intellektuális.

Úgy tapasztaltam, nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsem a rugalmasságomat, mert nekem az a szabadság.
Ha mások tetszésére játszva a gurut vagy az igen komoly expertet alakítom, az egy idő után nagyon fáraszt, mivel nem oda teszem az energiámat, ahol az természetesen megnyilvánulhatna, hanem a demonstrációba vagy a félelembe.
És akkor elveszítettem a szabadságomat, a könnyedségemet, a rugalmasságomat, akkor oda a profizmusom.
Én, ketten, kezdünk egész jóba lenni a narcisztikus énemmel. Lassan látom, hogy az nem egy másik, hanem az is én vagyok, egyenrangúságban, igazából külön sem válunk. Lehet például, hogy most ő beszélek. Jókat játszom, bújócskázom egymással, és így, játszva, egyre többet tanulunk. Tanulni márpedig jó - igaz, Pajtás?
Ja - bólint. Közben van egy grimasz az arcán, most ezt nem pontosan értem, de nagyon muris.
(Legegyszerűbben úgy tudsz megjegyzést írni, ha itt, szinte EZ ALATT a megjegyzés szóra kattintasz.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése