Ha nem akarok zöldséget beszélni...

Kedves ismerősöm előadást tartott egy mezőgazdasági szakemberekből álló hallgatóság előtt.

Egy, a termőtalaj víztartalmát mérő szonda - előnyei és használata, stb. - bemutatása volt a téma.
Odáig jutott a beszédben, hogy valami ilyesmit mondott: "... és ez alapján pontosan eldönthető, szükség van-e locsolásra."
Valaki a hallgatóságból itt beleszólt: "Mi, kérem, locsolni csak Húsvétkor szoktunk. Amikor a munkánkat végezzük, mi öntözünk".
Nagyon muris helyreigazítás, mégis elgondolkodtató modell.
Hogy' bele lehet gyalogolni valakinek az önérzetébe, mekkora ellenállások várakoznak készenlétben a coaching során is, már csak ha a szavak világát nézzük.
Válogassuk meg a szavainkat, lehetne mondani. Igen ám, de hogyan?
Azzal, hogy kérdezzünk, persze, semmi újat nem mondok (bár meglepődve tapasztalom, milyen sokan nem kérdeznek ténylegesen, miközben magát a kérdezz és figyelj szabályt jól bebiflázták; a másikra való figyelés szándéka és gyakorlata nagyon el tud szakadni egymástól).
Én azonban máshogy teszem föl a kérdést: válogassuk ki a Kliens szavait a későbbi párbeszéd céljából. Ez az NLP-ben a Pacing, amely során közös szókincsünk alakul ki, és a megértés, az "egy hullámhosszon vagyunk" érzése kialakul.
Közös nyelvet beszélni. A Másik Ember gondolkodásmódja olyan mértékben eltér(het) a mienktől, hogy csak ámulunk-bámulunk.
Hatalmas szabadságot jelent a Coach számára, ha elfogadja, tudatosítja magában, hogy mit sem tud arról, ami a másikban zajlik. Egyszerűen nem tudom, a másik miről beszél, mire gondol. Nagyszerű érzés, ahogy eleinte egyáltalán nem akarom tudni, mi van a másik fejében, mit jelent a számára egy-egy érzés szava, kifejezése (ezt nem is olyan könnyű megtenni!), hanem csak hagyom - kérdésekkel támogatva -, hogy lassan kibontakozzon bennem a megértés: és egészen pontosan nem az a megértés, ahogyan én értem azt, amit ő mond, hanem az a megértés, hogy ő mit ért azon, amit szavaival kifejez.
Tanulom a Kliensem nyelvét. A párbeszéd itt kezdődik (az ide tartozó kérdezés művészete külön téma).

- - - - - 

Az öntözünk-locsolunk helyzetről az ősidőkből - úgy a hetvenes évekből - valahogy eszembe jutott Brachfeld Siegfried (nem is) kicsit "monarchikus szocreál" hangulatú kabaréjelenete, hirtelen ötlettől hajtva megtaláltam a jutyúbon, ha valakinek van rá érkezése, itt meghallgathatja. Nekem ismeretlen okból a rejtővonó tetszik legjobban...

Újabb kétperces - sétáló - "Zseb-coaching"

Szélesebb családom egy nagyobbacska serdülő leány tagjával sétálunk a fasorban a romtemplom felé

azzal az ürüggyel, hogy sétáltatjuk a kutyákat. Épp csak betettük magunk mögött a kertajtót, már mondja is.

- Olyan furcsán érzem magam mostanában. Nem rossz, inkább szokatlan. És nyugtalanító. De nem rossz. Tök furcsa.

- Ühüm.

Gyakran sétáltatunk együtt ebeket. Nem számítottam ilyen nyitásra, de azonnal bekapcsol bennem a figyelő üzemmód.

- Csak úgy vagyok, van, hogy csak ülök, és gondolkozom. Alig nézek filmeket, nem is olvasok ilyenkor - ez rám egyáltalán nem jellemző.

- Ühüm.

Még az indulás lendületében vagyunk, igyekszem lassítani a tempót, teljes jelenlétben lépdelek. Már hallom és érzem, ahogy ropog a talpunk alatt a kavics.

- Szóval tök jó, csak nem értem. És én azt nem szeretem, amikor nem értem, mi van. Ez az egészben a nyugtalanító.

- Ühüm.

- Beszélek erről a barátnőimnek is, hátha ők tudnak segíteni, és megmondják, mi van. De nem jutok előbbre velük sem.

- Akkor most ezt hasonló okból mondtad el nekem? Hátha majd megmondom, mi ez?

- Hát, igen. Hátha te tudsz valamit mondani.

- Értem. És mit tapasztalsz még?

A lépésünk lassul, de a kérdésre a leány egészen belendül.

- Például nem szeretek hazamenni. Vagyis inkább nem. Hanem, hogy hazaérek, és már mennék is vissza a suliba. Hát ilyen nem volt még sose. Otthon nem tudok mit kezdeni magammal. Nincs semmi baj otthon, nem arról van szó. Csak ülök, és gondolkodom.

- Min gondolkodsz?

- Nem tudom. Mindenféléről. Hogy mi van, azt próbálom kitalálni, de nem jutok semmire.

- Értem. És mióta van ez veled?

- Egy hete.

- Egy hete?

- Vagy kicsit több. Tíz napja. Két hete.

- Mi történt akkor?

- Semmi. Nem tudom. Semmi különös.

- Értem. Az előbb azt mondtad, ahogy hazaérsz, már mennél is vissza suliba, és ez szokatlan. Miért akarsz visszamenni máris?

- Nem tudom.

- Mi van a suliban, ami ennyire vonz?

- Hát, a barátok, barátnők. De ők az előtt is voltak.

Már egészen lassan lépdelünk, meg-megállunk, szembefordulva úgy beszélgetünk.

- Oké. Figyelj. Biztos fel tudod idézni, milyen volt, mondjuk, egy hónapja. Vagy régebben, még a tavaszi iskola-időben. Megy?

- Ühüm.

- Jó. Akkor most hasonlítsd össze: mi más most, mint korábban volt?

Csönd, csak a kavicsok ropognak lassan.

- Hát, izé, hehe... a... aaaa Peti.

- Peti?

- Igen. A Peti. Jé. Hehe. Ez gyorsabb volt, mint gondoltam.

És nevet felszabadultan. Nézem a leányt, szemlátomást kinyílik, még jobban megszépül az arca. Valami szétárad rajta, valami, aminek most ki nem mondanám a nevét, de titkon engem is megörvendeztet. Ez az én busás fizetségem ezért a coachingért; micsoda megtiszteltetés, gondolom.

- Ez az? Megvan? Ezt akartad tudni? - kérdezem még azért, mert a dolgokat le kell zárni, a kereteket meg kell tartani, hogy aztán én is megint engedjem a figyelmemet kószálni a kutyákkal együtt a kora őszi, borongós napnyugtában.

- Igen. Hehe, ja. Ez az.

Látom, hogy tényleg nincs más, a gondolatai messze járnak, arcán áradó mosoly.

Közben megfordultunk, lassan hazafelé tartunk, végül is ez csak egy gyors kutyasétáltatás volt. Szólok az ebeknek.

---

És hogy miért "Zsebkócsing"? Mert - ahogy az előző bejegyzés kétpercese során - itt sincs kimondva, hogy akkor ez egy kócsing. Csak az eszköztárát használom, a pillanat hozta.

És annak szintén nagyon örülök, hogy nem mentem bele "szokvány beszélgetésbe", nem találgattam, nem adtam tanácsot az "öregek bölcsességéből". Így válik erőtelivé az egész folyamat.

Coaching - 2, azaz kettő percben

Kolléganőmmel képzési franchise Kézikönyvet írunk - a téma: csoportok, csoportvezetés, csoporthatékonyság. Már megvannak a határidők, a fejezetek, a szerkezet, a cél, a keretek. Történeti bevezetés, elméleti nagy-fejezet, gyakorlati nagy-fejezet. Indul az érdemi alkotó-munka, Skype-on egyeztetünk. Az elméleti szakaszt nagyobb részt ő írja. Szépen illesztjük össze a gondolatainkat, alakul az ív, tisztul, melyikünknek mi a feladata, megállapodunk a kapcsolattartás módjában, és így tovább.

Egyszer csak megakad az olajozott folyamat, Kolléganőm hangja "gondterhelt" színezetet kap: lelassul, tétovább szófűzés jellemzi, mélyül, halkul, "súlyosabbá válik" = veszít könnyedségéből.

Azonnal kapcsolok, hiszen Skype-olunk; gyakran coachingolok ezen a csatornán, ki vagyok élezve a hang változásaira. Mire a problémát megfogalmazza, már átkapcsoltam "Coaching üzemmód"-ba.

Következzék innen a két perces Coaching párbeszéd.

- Csak azt nem tudom, Karcsi, hogyan viszonyuljak... szóval, hogy milyen legyen a stílusa annak, amit írok.

- Mire gondolsz?

- Szóval, hogy hogyan viszonyuljak, tehát hogy... na: mennyire legyek személyes, mennyire vihetem bele magamat abba, amit írok, vagy mennyire legyek kívülálló?

- Kívülálló?

- Igen, úgy értem, távolságtartó. Mennyire legyek távolságtartó, hiszen komoly témáról van szó. Ez egy Kézikönyv, végül is. Személyes vagy hivatalos. Tehát ez mégiscsak egy Tanulmány. Szikár, szigorú leírás legyen, vagy inkább személyes hangvételű? De akkor mi lesz a tudományossággal, vagy hogy is mondjam?

- Értem. Hadd kérdezzek valamit! Amikor csoportozol, TE, csoportvezetőként, hogyan szoktál működni?

(A válasz hirtelen energia-telítettebbé válik, a csoportvezetés élménye-emléke szabadon áramlik, Kolléganőm hangja azonnal a gyakorlott csoportvezető magabiztosságával csendül:)

- Ó, hát több szinten! Először is jelen vagyok, ugye, a magam személyiségével, hogy' is tudnám magam kikapcsolni! Ugyanakkor ott van bennem az a cél is, amit el akarok érni. És persze a szakmai tudatosság, ami minden szabadságom mellett kézben tartja magát a folyamatot! A jelenlévőkre való figyelem szintje! És még van egy szint, nem is szint, inkább az is figyelem, csak olyan inkább, ami... nem is tudom... úgy összehangolja a... szinteket!

- Tehát akkor több szinten is jelen vagy, miközben csoportot vezetsz, és van még egy tudatosságod, ami a szinteket összehangolja.

- Igen!

- Ühüm. És lehetségesnek tartod, hogy e tekintetben éppen úgy írd a Tanulmányt a csoportvezetésről, mint ahogyan csoportot vezetsz?

(Pár másodpercnyi néma csönd. Aztán kuncogás.)

- Hát... Igen. Ez jó kérdés. Ez jó kérdés!

(Növekvő energia, erősödő kuncogás, majd feltörő nevetés.)

- Igen! Lehetséges. Hát, ja, szóval... akkor... ezzel meg is volnánk!! Akkor tehát így! Jó! JÓ! Akkor ezt... akkor ezt meg is beszéltük!!!

(Nevetés, felszabadult, szabadon áradó hang, megkönnyebbülés, a rátalálás öröme; "heuréka, megtaláltam"!)

A párbeszéd legföljebb két percig tartott, Kolléganőm - és a folyamat - átmeneti elakadása feloldódott. Még egyszer átbeszéltük az ütemezést, rögzítettük a következő egyeztetés időpontját, összefoglaltuk a megállapodásunkat, és jó étvágyat kívántunk egymásnak.

* * *

Egy ilyen "super-brief coaching" hatalmas sikerélmény mindkét Félnek!

Minden Coaching után feltesszük a kérdést: mit tanultál, mit viszel magaddal, mit fogsz csinálni...? - érdemes ezt a kérdést nem csak a Coachee-nak, hanem a Coach-nak önmagának is feltenni.

Itt én most csak a magamnak feltett Mit tanultál? kérdésre adott válaszomat írom le:

1. Megerősítést kaptam arról, mennyivel nagyobb energia, mennyivel örömtelibb és jobb megoldás, ha nem tanácsot adok, hanem a megoldást rábízom a Coachee-ra, és "csak" ebben a megtalálásban támogatom őt!
2. És megerősítést kaptam arról, hogy nemcsak a Coachee számára, hanem nekem is sokkal jobb, teljesebb érzés, nagyobb energia, ha "nem én dolgozom", hanem meghagyom neki a felfedezés örömét

 (Erről a hatásról a blog Sétáló-coaching oldalán írtam részletesen; ha még nem olvastad, kattints ide!).

Új kínálat

Tegnap dicsőségesen levizsgáztam, nagy élmény volt, ICF akkreditált coach vagyok, innentől csak adminisztrációs kérdés a PCC - tényleg kiérdemeltem a blogom nevét!

 

Ma meg kezdődik a Kecske éve, ami köztudottan a legjobb évek egyike lesz széles e században, a tegnapi siker nyilván ennek előmekegése.

És nem elég, hogy kezdődik a Kecske éve, de még az is, hogy ma van a nagy E.On bemutatkozó nap, hihetetlen dzsembori, az előrejelzések szerint 80 résztvevővel, ami arra utal, hogy "feszült érdeklődés előzte meg a..." hát ezt a napot.

Vezetők, HR-esek jönnek el, hogy megnézzék, mi a felhozatal tréningben, coachingban, van-e innováció, vagy csak régi babák új köntösben, a köntös is "Pervollal mosva".

A nagy E.On-nap üzenete a részünkről Skytech Film üzletágunktól kölcsönzött szlogennel: VÁLTS NÉZŐPONTOT!

Mozi: Skytech Film - a Stratego legény-vállalkozása

Mit jelent ez a nézőpont-váltás egy szervezet életében?
Sok válasz kínálkozik.
Mi mindenesetre kitaláltunk néhány programot, ami a NÉZŐPONTVÁLTÁSt támogatja.

• A szó szoros - és átvitt - értelmében is "Kulcsot adunk" (és nem beadjuk a kulcsot!) a megértéshez, akár önmagunk, akár mások vagy folyamatok megértése is cél.
• Azt állítjuk - és programot is adunk hozzá -, hogy akár értékesítésről, akár vezetésről, akár együttműködésről, akár motivációról, akár stressz-oldásról van szó, belülről minden hatékonyabb - "Belülről - bármi".
• "Vakfolt-tisztítás" - sajátos megközelítésű programunk során a csoporton belüli kapcsolatokat arra használjuk föl, hogy a többiektől és kölcsönösen segítséget kérjünk saját vakfoltjaink felszámolásához. Gestalt-szemléletű és módszertanú fejlesztő munkáról van szó, ahol a visszajelzés kérése, adása, a visszajelzések fogadása, a másikra való odafigyelés, a megértés és a visszacsatolás egészen mély, intenzív tapasztalatával találkozhatnak a résztvevők.
• "Lean-megközelítésű stressz-menedzsment" - a szervezetek a stressz-kezelés felelősségét bizonyos értelemben az egyéni munkavállalóra hárítják (úgymond: a munka stresszes, de te mindenképpen oldd!). Programunkban mi a Munkavállalót - beleértve természetesen a vezetőket is - Belső Ügyfélnek tekintjük, és úgy közelítjük meg a témát, hogy a Munkavállaló mint Ügyfél igényeivel "húzza" a szervezeti kínálatot. A képzés célja így egyrészt az, hogy az egyénnek támogatást nyújtsunk ahhoz, hogyan tudja stresszét maga a lehető leghatékonyabban oldani, másrészt pedig az, hogy a munkahely milyen szervezeti keretet, tényleges módszertani és formális keretet tud biztosítani ehhez a folyamathoz! Nagyon gyakorlatias program ez, amely a Munkáltató és a Munkavállaló - Szervezet és Egyén - közös felelősségét hangsúlyozza a témában, és mindkettőnek ad olyan eszközöket, amely révén a a hatás szinergikusan tud megnyilvánulni.

Kutyakócsing

Minden van, kutya-coaching is, de most nem erről akarok beszélni.

A szomszédban épül a ház, még tavaly szerkezetkész szintig jutottak, most, januárban, a hideg ellenére is dolgoznak, a válaszfalakat húzzák.

Az egyik kutyám olyan fajta, hogy ott szeret lenni, ahol mozgás van. A kőművesek odaát jóravaló, igen kedves népek, szeretik az állatot, reggeliznek, ebédelnek, ami az én "beles" kutyámnak további vonzerő.

Ma reggel is látom, hogy ott döglik az eb a szomszéd majdani bejárata előtti kis teraszon a fűrészporban, odasüt a nap, körülötte sürgés-forgás, minden rendben.

Én meg nem szeretem, ha elkószál, rászólok, hazaparancsolom.

Tétován jön, nem tudom, hol szökik ki, beengedem a kapun, és megkötöm egy kerítésoszlophoz, maradjon csak veszteg. Bosszús vagyok és szigorú.

Megyek vissza a házba, visszafordulok, látom a kutyát, ahogy néz utánam lesunyt fejjel, alulról, kerek, külön remegtetett szemekkel. Van valami a tekintetében.

Bent leülök az asztalhoz, azon jár az eszem, mi van a kutyám tekintetében, egész elmerülök a helyzetben.

Egyszer csak megszólal bennem a kutyám, tisztán hallom a hangját:

"Hát, ez azért nem egy versenyképes ajánlat." Nincs benne harag, sem szemrehányás, csak egyszerű, indulatmentes ténymegállapítás. Sőt, inkább megértés, az alacsonyabb-rendűek esendőségének irányába mutatott együttérzés: "rossz lehet neki".

Hirtelen megvilágosodom. A fűrészporos, napsütötte teraszról, jólelkű, vidám munkásemberek körében töltött szunyókálásból hazahívtam, kikötöttem egy árnyékban meredő kerítéspóznához, és még szigorú is voltam. Ez volt a kutyám tekintetében, ahogy nézett rám lesunyt fejjel, alulról, kerek, külön remegtetett szemekkel.

Namármost.

Én, ugye, azt szeretném, hogyha ez a kutya nem menne máshova, csak otthon tanyázna. De mi az én kínálatom: árnyék, póráz, szigorúság. Tényleg: mi tartaná itt ezt a jámbor ebet, ha egyszer odaát kap simogatást, "szociális hálót", parizert, meleg napsütést és fűrészport.

Néztem a kutyát, megfordult bennem a világ, elengedtem a pórázról, hadd menjen, ha akar. Az is szép, ha délután, mikor a munkások elmentek, visszajön. Persze, hogy visszajön, itt kap vacsorát, de akkor is.

Van-e versenyképes ajánlatom? Ez a nagy kérdés. Vagy csak a kutyahűségre apellálok, gyakorlatilag a lojalitást használom ki saját célokra, ahelyett, hogy építgetném, motiváció nuku.

Sokat tanultam ma reggel.

A kutyakócsing nem úgy alakult, ahogy a nemzetközi irodalomban olvasható, ahol abban segítenek, hogyan érjek el én ezt meg azt a kutyámmal, hanem fordítva.

Az eb kócsingolt engem (Coach the Coach). Ráadásul úgy, hogy semmi különöset nem csinált. Csak eldőlt a napon, élvezte a meleget, aztán meg, mikor hazaparancsoltam és kikötöttem, nézett rám lesunyt fejjel, alulról, kerek, külön remegtetett szemekkel.

Van még mit tanulnom.